BLOG
Angkor és Sziemreap
Bangkok
Izraeli országjárás
Kínai óvóbácsiskodás
Párizs
Török EVS
Velencei karnevál
ÚTTERVEZŐ:
Ausztria
Bécs
Csehország
Prága
Franciaország
Párizs
Hollandia
Amszterdam
Hongkong
Hongkong
Indonézia
Gili-szigetek
Izrael
Eilat
Jeruzsálem
Tel-Aviv
Kambodzsa
Sziemreap
Kína
Peking
Sanghaj
Sanya, Hainan
Lengyelország
Krakkó
Zakopane
Magyarország
Állatkertek
Velencei-tó
Németország
Mannheim, Heidelberg
Olaszország
Velence
Szingapúr
Szingapúr
Thaiföld
Bangkok
Elephant Haven
Törökország
Gaziantep, Halfeti
Isztambul
Kappadókia
Mersin

1 - Üdv a világ másik végéből

Igaziból azt sem tudom hogy hol kezdjem, de azt tudom hogy valahol most már el kéne, mert lassan három hete itt vagyok, és annyi minden történik, hogy innen már csak felejteni lehet. Ennek megfelelően törökországi kalandjaim után kínai életem mozzanatait is billentyűzetre vetem.

Talán az a legcélszerűbb ha sorban haladok, és elmesélem hogyan kerültem ide a világ másik végére, egy olyan országba, amiről soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az otthonom lehet.
 
Aki ismer az tudja hogy imádok utazgatni, aki még jobban ismer azt is tudja rólam, hogy még jobban imádok utazgatni ingyen. Na már most ha jön egy olyan lehetőség, hogy költözzek egy trópusi szigetre, ahol kapok egy óceánra néző luxus számba menő lakást, napi két étkezést, olyan fizetést amivel az otthoni nem is lehet versenyképes, és cserébe kisgyerekekkel foglalkozhatok… nem sokat kellett gondolkodnom. Ádám barátommal csináltunk egy vicces kis videót ahol saját magam interjúvolom meg (külön kérés esetén esetleg elküldöm), elküldtem Kínába, és hipp-hopp itt vagyok. Volt pár dolog amit hamarjában el kellett intézni, úgy mint orvosi vizsgálatok, vízum, bébiszitter keresés a papagájoknak, de elég kinéznem az ablakon, és tudom hogy minden fáradságot megért.

Az úticélom a Kína dél-keleti csücskében található kis trópusi szigetcsoport, Hainan, mely a Kínai Népköztársaság legkisebb tartománya.

Május 7-én dél körül indultam, és a Budapest – London – Hong Kong – Haikou vonalon értem célba május 8-án délután, itteni idő szerint (az időeltolódás +6 óra jelenleg, később +7 órára változik, amikor nálunk óraátállítás lesz, itt meg nem). Az egész út nagyjából 21 óra volt, ennek jelentős részét a 12 órás London – HG út tette ki. Aludnom is kellett volna, de annyira menő volt az ülésbe épített tévé, hogy a Jurassic World és egyéb filmek megnézése után sem tudtam elszakadni. Később játszottam is rajta, és amikor egy széktől kikaptam sakkban úgy éreztem itt az idő kicsit aludni (később bosszút álltam rajta torpedóban). Áldottam az eszemet a hosszú gatyáért és a pulcsiért, mert meglehetősen hideg volt fent.
 
Nem úgy Haikou-ban! A reptéren nagyjából 35 fok fogadott, ami nem is volt baj, de a 100%-os páratartalom már annál inkább nehezebben volt feldolgozható. A reptéren volt egyetemi évfolyamtársam, Mariann fogadott, aki az első pár napban mentromként is közreműködött, tekintve hogy az ő munkáját vettem át.
Egy kis vonat- és buszút után lehet ideérni Shenzhou Peninsula-ba, ami a közeli kis várostól, Wanningtól nagyjából 35-40 perc buszozás. Shenzhou Peninsula egy turistaparadicsom, ennek megfelelően nincs itt túl sok minden (nagyjából semmi), de az egész hely egyszerűen gyönyörű, úgyhogy nincs hiányérzetem amiatt, hogy sehol sincs öt km-es sugáron belül egy pláza. A lakás gyönyörű, olyan mint egy sokcsillagos hotel, a kilátás pedig minden képzeleted felülmúl (képek kicsit lejjebb).
Küzdve a fáradsággal, az időeltolódással és a hőséggel, másnap már bemutatkoztam az oviban. Alapjáraton két, csúcsidőben három osztály van, mindenhol legalább 15 gyerek, de most az uborkaszezonban nyáron összesen egy összevont osztály van, 7-8 gyerekkel, ami nem baj, mert így bele tudok rázódni, mire beindul a roham.
Az oviban nagyjából így néz ki egy nap: bemegyek 8 előtt, fogadom a gyerekeket, aki korán jön az az oviban reggelizik, a többiek otthon. Minden gyereknek mikor megjön megmérjük a lázát, megnézzük a körmeit, van-e sebe, van-e valami a zsebében stb., ezt a szülőkkel aláíratjuk, majd ugyanez a procedúra csendespihi után, és a szülők akkor is aláírnak, mikor hazaviszik a gyerekeket. Fél 9-kor kimegyünk az ovi játszóterére, és elindítjuk a napot a morning circle-lal. Ez közös éneklést és táncolást jelent, és valljuk be ez volt amire a legnehezebben hangolódtam rá, de már egészen belejöttem. Ezt követően visszamegyünk a terembe, és leültetjük a kicsiket inni, mert ilyen melegben erre nagyon oda kell figyelni náluk, majd ezután jön az első angolóra. Mariannal felváltva tartottunk órákat az első héten, én többnyire csak megfigyeltem, a második héten pedig Anna volt az óraadó, ő a másik angoltanár, egy kínai-amerikai nő. Mivel most mi ketten vagyunk angoltanárok egy osztályra (Mariann már elment) így hetenként váltva tartjuk az órákat. Ennek megfelelően a második héten egyáltalán nem tanítottam, csak néztem ő hogy csinálja, az első önálló hetem a május 23-ai, tehát ez a hét volt. Na de visszatérve a napi rutinra, 9:10-kor – miután a gyerekek elpakolták a játékokat és leültek a tanárral szemben a földre a kis párnáikra – kezdődik az első angol óra. Összesen tíz téma van, mindennapra kettő a hét öt napján. Ezeknek adott a témája; az abc tanulása, olvasás, matek, művészet, érzékenység, esztétika stb., de az órákat nekünk kell megtervezni és felépíteni. Egy ilyen óra 20 perces, és a köszönéssel kezdődik. Mivel mikor képbe kerültem és a tanárok nehezen boldogultak a Laci szó kiejtésével, elkezdtek Lucky-nak hívni, ami rám is ragadt, és helyénvalónak is érzem, hiszen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Tehát amikor egyesével köszönök a gyerekeknek, a válasz sok kis halk és bizonytalan „Good morning Teacher Lucky!”. Ezután jön maga az óra, gyakoroljuk a szókártyákat, matekozunk, rajzolunk, rövid videókat nézünk, tehát összességében olyan órát kell tartani, amiből tanulnak, de le is köti őket. Mivel ők 2 és 6 év közöttiek, nem mindig egyszerű ez a lekötés dolog. Az óra után tízórai, ami gyümölcs, és persze vízivás. A következő angolóráig – mely 10:50-kor kezdődik – van idejük játszani, a legnagyobb bunyó az építőkockákért szokott menni. A következő angolóra is 20 perces, majd ezt követően jön az ebéd. Amit az oviról érdemes még tudni, hogy ez egy német gyökerekkel rendelkező, jó nevű Klett óvoda, ennek megfelelően minden elsőosztályú, így a gyerekek ebédje is. Ennek ellenére ők mintha ezt nem mindig értékelnék, és úgy kell nekik könyörögni, hogy ugyan már ne tíz percig rágják ugyanazt a falatot. Ha a kicsik ettek, mi is kimegyünk ebédelni felváltva, a közeli club-ból hozzák nekünk az ennivalót. Déltől csendespihi van, a teremnek van egy kis gallériája, ott a matracokon alszanak a gyerkőcök fél 3-ig. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy déli 12 órakor leteszik kis buksijukat és csendben álomba merülnek. Leginkább röhögcsélnek, sírnak, eszükbe jut hogy mégis csak kell pisilni, és jó esetben negyven perc után már alszanak is. Aki velem járt egy egyetemre az tudja, hogy ha egy helyben ülök sokáig nem igazán tudok ébren maradni, így általában én is kidőlök az egyik matracon, de ez nem baj, a többi tanár és nanny is alszik általában. A csendespihi után uzsonna van, majd pedig egy ugyancsak 20 perces kínai óra, amit ­– mily meglepő – már nem én tartok. Ezt követően játék, negyed 5 körül vacsi, majd 5 óra tájékán jönnek a szülők a gyerekekért. Nem hiszem hogy bármit kifelejtettem volna a napból, esetleg a sok közbeiktatott kötelező vízivást. A kicsik aranyosak, úgy érzem kezdenek megszokni, és sokszor én is jól szórakozok, pl. amikor a gyerekmedencébe pancsolnak és valamelyikük bepisil. Sokszor munka után is, útban a part vagy a bolt felé összefutok valamelyikükkel, és olyankor lelkesen mosolyogva köszönnek oda hogy „Teacher Lucky!” Három hét alatt eljutottam oda, hogy már nem csak a gyerekeket, de a hozzájuk tartozó rokonságot is be tudom azonosítani. Figyelembe véve, hogy a csoportban van egy ikerpár, akiket ráadásul ugyanolyan ruhába is öltöztetnek, szerintem ez becsülendő teljesítmény :P A munka nehezebb része a különböző report-ok megírása; részletes óraterv, beszámoló, havi terv, órajellemzés, jellemzés a gyerekekről stb., ezekkel most ismerkedem.
 
Csalóka a kép: a gyerekek békésen "olvasgatnak"

Teacher Lucky in action





Arcfestős móka

Jeffrey újraértelmezte a modern művészet fogalmát


Hello, Teacher Lucky!
"Hello, Teacher Lucky!"



Megérkezésem után másnap már mentem is az oviba, így sok időm nem volt regenerálódni, de az azóta eltelt szűk három hétben szerencsére volt időm felfedezni ezt-azt. Például a lakást, ahol reményeim szerint még hosszú ideig élek. Egyből egy helyesbítéssel kell kezdenem, mert egy korábban posztolt fényképemhez azt írtam, hogy a 18. emeleten vagyok. Valóban a 18-as gombot kell megnyomni a liften, de ennek ellenére a 15. emeleten van a lakásom. Hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy a kínai elég babonás nép. A 4-es számot nem szeretik használni, mert kiejtve ugyanúgy hangzik, mint a halál kínaiul. Ezzel ki is esett a 4. és a 14. emelet. Ezen felül a 13 itt is híresen rossz ómen, így olyan emelet sincs. Tá-dám, máris a 18. emeleten vagyok úgy, hogy csak 15 emeletet kell lifteznem. Ugyanígy a 6 itt található épület is egytől hétig van számozva, mert a négy kimarad, és az én lakásszámom, a 1805 előtt az 1803 található. További érdekes kínai dolgok a bejegyzésben később.
Mint már mondtam a lakás várakozáson felüli, remélem ezt a képek is visszaadják.
 
Kilátás a
Kilátás a "18." emeletről

Nappali a kanapéval és a nagy TV-vel

A hatalmas ágyneműm a menő ágyhuzattal, amit úgy is megérte átcipelni a világon, hogy elfoglalta a bőröndöm felét

Hálószoba

Az erkély

Fürdő/1

Fürdő/2

Konyha/1

Konyha/2

Nappali másik szögből

Na még egy utolsót

A nagy medence esti kivilágításban

Mintha hiányozna pár gomb :P

Én a 2/1-es épületben lakom, az ovi az 5/2-es épületben található, így a legdurvább becslések szerint is nagyjából két perc amíg odaérek a munkahelyre. Persze így még könnyebb elkésni, de majd odafigyelek.
A club-hoz tartoznak a képen látható medencék, de van egy kis kondija is, biliárdszalon és étterem. Bár a kondi kicsi, de van felnőtt játszótér is, ahol lehet húzódzkodni, valamint a környéken van más kondi, teniszpálya, ping-pong asztal stb., ami még felfedezésre vár.
A club-ban található éttermen kívül a part felé sétálva több más étterem is található, akár grillezési lehetőséggel. A kedvenc helyemen már mosolyogva várnak, én pedig örömmel activityzem el mit szeretnék vacsorázni. Múltkor futás közben lemértem, és nagyjából egy km-re van a part, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon szép a homok, nem piszkos, és a zöld dombok rendkívül feldobják az amúgy sem unalmas látványt. Séta közben találtam tengeri csillagokat, sünöket, rákokat, halakat, és ennek én úgy örültem, mint a helyi emberek nekem, akik körülbelül négymillió közös képet lőttek velem.
 
Laza sétának indult, ez lett belőle :P

Győzelmi öröm

Úgy érzem lassan teljesen beolvadok :P

Nagyjából ezek azok a dolgok, melyek itt a környéken izgalmasak. Ha egy kis „pezsgést” szeretnék, akkor bebuszozom Wanningba, ahol szupermarketet, KFC-t, de még angol nyelvű filmeket vetítő mozit is találok. Álljon hát itt néhány kép Wanning-ról.







Igaziból én mondtam neki hogy csinálhatunk közös képet, mert előtte a hátammal pózolt csak hogy rajta legyek a fotón


Kipróbáltam a helyi "mini-taxit", a tuktuk-ot is, ezt majd lefotózom kívülről is

Már a harmadik hetemet taposom, és bár az eddig eltöltött idő többnyire a beilleszkedésről szólt, az első hetem hétvégéjén Mariannal, Jade-del (az ovi vezetőjével) és Wendy-vel (az egyik kínai tanárral) elmentünk Sanya-ra, ami innen nagyjából másfél-két óra, és a sziget legfőbb turista helye. Amikor odaértem egyből meg is értettem miért, főleg miután jobban is elmélyedtünk a városba. Első utunk a Romance parkba vezetett, valamint egy brutális leégéshez. A parkban több látnivaló is van: többek között vízipark, ahol a bemelegítő kis csúszdák és a már középhaladóknak való szabadesés után beültem egy olyan szörnyszülöttbe, amilyet korábban még nem is láttam. Aquaworldben és az Aquaparkban is van egy tölcsérszerű dolog, amibe az ember belecsúszva egyre kisebb köröket megtéve végül beleesik a lefolyóba. Na itt is valami hasonlót kell elképzelni, kivéve hogy ez kb. 30-szor akkor tölcsér. Csak négyesével lehet menni, négy ember beleül egy közös matracba egymással szemben, majd lecsúszik egy csövön. beleesik a tölcsérbe, és fel-alá csúszkál amíg az aljára nem ér. Szándékosan írtam így hogy beleesik, ugyanis a csőből a tölcsérbe pár másodperces szabadesés vezet, mindezt baromi magasan, természetesen háttal, úgyhogy kapaszkodtam a matracba mintha az életem múlt volna rajta. Mert az életem múlt rajta :D Nagyon élveztem, annak ellenére is, hogy az ott dolgozók elképesztően túlreagálják a dolgokat. Míg otthon futószalagon csúszkál lefelé az ember, itt minden csúszás előtt megmutatja hogyan feküdjek, beállít, és ha a lábujjam nem pont olyan szöget zár be a csúszdával ahogy ő szeretné, akkor addig nem csúszhatok. Ennek ellenére tetszett a vízipark, főleg mert itthon kevés hullámmedence van. A lenti képek többsége a Romance Parkban készült.

A vonatállomáson


Igen, négy ember nem olyan sok egy robogón

Úton a hotel felé

Ananász kinézetű bevásárlóközpont Sanya-ban

Waterpark
Waterpark



 
 
 
 
 
 
 
 
A pancsolás után/közben elmentünk megnézni egy színdarabot, bár nem igazán a hagyományos értelemben vett színházban. A szereplők vízből emelkedtek ki a színpadon, mozgott a színpad ÉS a nézőtér, felettünk voltak a légtornászok, a színészek hirtelen a székek között tűntek fel, rózsaszirmokat lőttek ránk, vízben úszó sellők jelentek meg a nézőtér felett, jet skizés a színpadon… nehéz leírni, de nagyon lekötött, azt sem tudtam merre nézzek, mert az interaktív elemek mellett maga az előadás is nagyon szépen megkomponált volt. A kínaik meglehetősen figyelmetlenek (hogy szépen fogalmazzak), ahogy vége lett kirongyoltak, kb. csak mi maradtunk végig, amíg a színészek a zárószám alatt a színpadon meghajoltak.
 
 
Itt például széthúzták a nézőteret és a színpadot, hogy két perc múlva újra összeérjen


Első sor!!

Fejünk felett akrobaták
Fejünk felett akrobaták


Sellők
Sellők


Ezen kívül ettünk sokat, kipróbáltuk a vízi akadálypályát, belestünk az állatkertbe, megnéztük a Kísértetházat, majd visszamentünk a hotelba átöltözni (ja és közben vettünk kínai telefonkártyát a már Kínában vásárolt vadiúj iPhone SE-mbe, juhé).
 
Kedvenceim!

Tarzan akcióban


Az utána következő vacsora életem egyik legmaradandóbb evése volt, az biztos. Letaxiztunk a tengerpart mellé, és besétáltunk a húspiacra, legalábbis jobb szót nem tudok rá. Ameddig a szem ellát mindenhol akváriumok, benne frissen fogott, élő állatok, és körbe sétálva csak rá kell bökni mit szeretnél enni. A negyedórás bóklászás után meg voltunk pakolva többféle kagylóval, osztrigával, rákkal, hallal, polippal meg ki tudja már mivel, és elsétáltunk a szomszédban lévő, erre szakosodott kiülős éttermek egyikébe. Fél óra alatt elkészítettek mindent ott helyben, én meg azt sem tudtam miből egyek, ezért ettem mindenből, többször is. Vacsora közben kipróbáltam a híres rizspálinkát, abból egy forduló is elég volt. Minden fogásnál rácsodálkoztak hogy én még ilyet nem ettem, hiába magyarázom nekik hogy nálunk nincs tengerpart, ha itt a KFC-ben lehet rántott polipot rendelni a menühöz és a Pizza Hut-ban a garnélás pizza a teljesen normális.
 
És ez még nem az egész...






Előtte...

...utána


Nem feltétlen kell messzire menni a városon belül, az utcán is könnyen lehet találni hasonló éttermeket

Ezt követően kerestük egy bárt, hogy megnézzük milyen Sanya-n az éjszakai élet. Ahogy beléptünk az ajtón rögtön az egyetlen üres asztalhoz tessékeltek minket, és rájöttem, hogy Kínában nem csak a víziparki dolgozók, de a pincérek is túlreagálják a dolgokat. Persze ezt nem bántásból mondom, itt ez a normális. Úgy éreztem magam mintha egy budapesti elitklubban lennék, pedig itt ez csak egy volt a sok közül. Az asztalunkhoz vezetve odatettek nekünk többféle gyümölcsöt, majd miután leadtuk a rendelést, hozták a whiskey-t, egy nagy vödröt jéggel, millió felespoharat, kólákat, miegymást. Az asztalon dobókockák, hogy ivósjátékkal is fel lehessen dobni az estét. Félpercenként volt egy pincér az asztalnál, aki arrébb tett valamit egy milliméterrel, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Nagyon tetszett a klub, élő zene is volt, lufikat osztogattak, a lányok fotózkodni akartak velem, a fiúk pedig koccintani. Csak meg kellett kocogtatnom az üres poharam, és már töltötték is tele a sörükkel, hogy ugyan legyen mivel koccintani.
 
Amikor van miből válogatni


Pózer



Az ezt követő programtervet keresztülhúzta az, hogy a) baromi sokat kellett volna oda buszozni és b) mindenki ki volt purcanva. Így ehelyett felmerült egy masszázs ötlete, én pedig arra gondoltam mi is eshetne jobban ilyen állapotban. Hát, nagyjából bármi más.
Az elején még semmi gyanús nem volt. Kényelmes, állítható ágy, tea, dinnye bekészítve, kényelmes váltásruha, bemelegítésként pedig kar és kézfej masszázs. Aztán bejött a masszőrcsaj, és mondta hogy tegyem a lábam abba a vödör vízbe amit hozott. Én betettem, és azzal a lendülettel ki is vettem, gondoltam ennyi előtisztálkodás elég, tekintve, hogy kb. úgy éreztem mintha lávába dugnám a lábam. Ő ragaszkodott hozzá hogy tegyem vissza, én mondtam hogy kizárt, így végül kiegyeztünk abba, hogy önt még bele nekem hideg vizet. Ezután jött maga masszázs, ami teljesen átértékelte bennem a szóról korábban alkotott elképzelésem. Úgy gyömöszölte a lábam mintha Guatemala-ban vallatna, és bár elméletileg ezt így kell, én, aki még sosem voltam semmilyen masszázson, ezt már az emberölési kísérlet kategóriába soroltam. Mire a második lábamhoz ért már egész jól bírtam, és kezdtem büszke lenni magamra, na de utána jött a többi rész. A hasamra fordított, és elkezdte gyömöszölni a hátam. Nos, az előző napi vízipark és egy sajnálatos félreolvasás miatt rossz naptej használat következtében már az is fájt, ha felvettem a pólóm, így amikor nekem esett a terminátor kezeivel az egyetlen szót használtam, amit egy hét alatt megtanultam kínaiul: Ne! Pár percig egyébként tűrtem, de aztán kegyelemből visszatért a lábamhoz, amelyik ebben az esetben a kisebbik rossz volt. Ezután több emlékezetes része már nem volt a sanya-i kiruccanásnak, és visszatértünk haza.
 
Amikor még minden olyan szépnek tűnt

És amikor már nem volt őszinte a mosoly

Az azóta eltelt időben – azonkívül hogy összeszedtem egy durva fülfájást, és így volt esélyem meglátogatni egy kínai kórházat (ami meglepően modern volt egy olyan kisvárosban mint Wanning; mozgólépcső az épületen belül, nulla várakozás, és mindez nagyon olcsón, biztosítás fizetése nélkül) – nem sok minden történt, ismerkedem a hellyel, az emberekkel, a munkával, az életvitellel. Mint már mondtam lett kínai telefonszámom, azóta bankszámlám is, így egyre jobban idetartozom. Az otthoni pörgős, sokszor stresszes munka után kicsit nehéz átállni erre az ovis témára, de remélem egyre jobban belejövök. A héten már egyedül tartottam órákat, és úgy éreztem rendben ment minden, a kicsik bátrabbak velem, nekem is egyre gördülékenyebben ment az óra, és állandóan velem akarnak játszani. Maradjon így a jövőben is! (A fülem már jobban van, de majdnem egy hétig szenvedtem miatta rendesen.)
 
 
 
 
 
 
 
Végezetül pedig pár érdekesség, amit nem szeretnék leáltalánosítani egész Kínára, de a szigeten eddig ezeket tapasztaltam:
Mint már mondtam, a négyes számot kerülik ahol lehet. Fun fact, nekem ez a kedvenc számom.
Kínában le vannak tiltva a gonosz nyugati dolgok, úgy mint Facebook (hiába van Zuckerbegnek kínai felesége), youtube, google stb. Vpn-t használok, hogy hozzáférjek ezekhez az oldalakhoz.
Zsepit nem szívesen használnak, de minden további nélkül csuláznak, böfögnek, szürcsölik a levest (szerencsére a csulázás kivételével a többit már otthon is előszeretettel alkalmaztam).
Nem tudom hogy ez más kínai városokban hogy megy, de itt a használt wc-papírt nem a wc-be, hanem a mellette lévő szemetesbe dobják, hogy el ne duguljon a lefolyó.
A vizet melegen isszák, de legalább langyosan. Nálam ez kizárt.
A meleg víz mindenre jó, az oviban is azt mondták igyak sokat, az majd segít. Fenntartással kezelem, hogy a melegvíz ivás hogyan segíti kigyógyítani a fülemet a gyulladásból, de hálásan mosolyogtam.
Ha már mosolygás: a kínaiak nagyon mosolygósak. Én ennek örülök, mert tudom magamról hogy többet kéne mosolyognom, hátha most ragad rám valami.
És végezetül persze a vezetés. Azt hiszem csak megerősíteni tudom a sztereotípiákat, miszerint az ázsiaiak nem a legjobb sofőrök a világon. Miután láttam ezt más országokban is (Izrael, Törökország számos városa) lassan kénytelen leszek igazat adni ennek az állításnak. Az indexet szerintem csak akkor kapcsolják be ha véletlenül összetévesztik az ablaktörlővel, de legalább jó ideig úgy is hagyják. Ha nem nyomják meg a dudát pár percenként, akkor elvonási tünetek jelentkezhetnek. Éjszaka ezerrel nyomatják a ködfényszórót, de csak ha jön szembe másik autó, amúgy nem poén. A sávokra pazarolt fehér festék teljes pénzkidobás volt, megy mindenki amerre akar, a robogósok aztán meg főleg, a szembe sáv sem akadály. Az egyetlen pozitívum, ami miatt jobbak mint a törökök, akik mennek mint a meszes, hogy ők ezt az egyedi vezetéskultúrát legalább lassan csinálják. Nem hajtanak gyorsan, ha 60-nal megyünk akkor már szerintem a forma1-ben érzik magukat. Épp ezért hiába autóztam már egy csomót amióta itt vagyok, nincs közben félelemérzetem, ami lássuk be nem baj.
 
"Olyan nincs hogy én ne férjek be" - bármelyik kínai sofőr
 
Otthon sosem volt időm mindenre amit akartam, mert munka után ott voltak a barátok, a sport, a család, ami teljesen jó volt így, csak emiatt pár dologra nem volt kapacitásom. Most hogy itt több szabadidőm lett, egy csomó tervem van: ennek a blognak az írása, úszás, kondi, kínai nyelvtanulás, az elkezdett könyvem írása… Ennek ellenére leginkább most csak punnyadok, és élvezem hogy itt vagyok. Remélem idővel hasznosabban töltöm az időm, de ha holnap haza kéne mennem, már akkor is megérte az egész :) Jövő héttől új izgalmak, international student day lesz Kínában, jön a tájfun, és hamarosan az új blogbejegyzés is :)
Tovább olvasom...

2 - A történet folytatódik

Feltételezem mindenki látta az 50 első randi című filmet, ha nem, akkor röviden összefoglalom a lényeget: a főszereplő csaj amnéziás, és minden reggeli ébredéssel elfelejti az előző napi történéseket, így számára minden nap olyan, mintha az előző reggel ébredt volna fel. Egy srác beleszeret és megpróbálja meghódítani, ami elég nehéz úgy, hogy a lány másnapra minden törekvését elfelejti.
Nos, nagyjából én is így érzem magam. Bejönnek reggel a gyerkőcök, olyan szégyenlősek mintha még sosem láttak volna, és köszönés helyett az anyukájuk lába mögül néznek ki félősen. Persze tíz perc múlva már megy a röhögcsélés és mindenki velem akar játszani, délutánra pedig aztán életre szóló barátságokat kötünk, amire mondanom sem kell, másnap már egyikük sem emlékszik, és újra anyuka mögé bújnak. Szerintem a szülők azt hiszik hogy elektrosokk módszerrel tanítom a kicsiket, azért félnek így tőlem. Mindezek ellenére határozottan úgy érzem hogy jó úton haladok, mert egyre közvetlenebbek, bátrabbak velem, és ezt nem volt kis idő elérni. Ami azt illeti mostanra át is estek a ló túloldalára, mert a múlt héten mintkét lábamon csüngött a gyerek, hogy miközben sétálok ezáltal őket húzzam, egy kislány – aki már úgy köszön el tőlem, hogy Good bye my prince –, a kezemet rángatja, hogy olvassak neki, míg egy másik kisfiú azt szeretné, hogy építsek neki egy repülőt az építőkockákból.
Ha már a filmes párhuzamnál tartok, máskor is éreztem már úgy, mintha egy gagyi vígjátékban lennék. Például amikor az egyik kislány séta közben belelép és elbotlik egy kis dobozban, amibe éppen csak hogy belefér a lába, nekem egyből egy Charlie Chaplin film jut eszembe. Általában szappant nem akarnak használni, de ha mégis, akkor úgy bemosakodnak mintha a Vészhelyzetben készülnének műtétre.
Ennek örömére a következő fényképek főszereplői legyenek a gyerekek.
 
Nagyban folyik az alkotói tevékenység

A kulturált evés még nem megy tökéletesen

Megfertőztem őket a focilázzal


A színeket gyakoroltuk órán

Káosz az órán (nem az enyémen!)

Ivószünet

Nagy a verseny a matricákért

Kipakolni: 5 másodperc, elpakolni: 10 perc

Csendespihi


Tanuljuk a Chicken dance-t :P


A népszerűség átka

"Persze, rád figyelek, csak közben ketten ki akarják tépni a gerincem"

Lehet hogy máskor kétszer is átgondolom, mielőtt hangszert adok mindegyikük kezébe

Gondtalan élet





Természetesen ha egy valaki kitalálja hogy pisilnie kell, akkor mindenkinek kell. Szerencsére van elég pálmafa

Már másfél hónapja itt vagyok, amikor törökországi életem alatt jutottam el ehhez a mérföldkőhöz, már majdnem a projekt végénél jártam. Máshogy is éreztem magam, számoltam vissza a napokat. Itt viszont egy évig szeretnék maradni, épp ezért ez a másfél hónap számomra semmi hasonló jelentéssel nem bír, ilyen időtávnál az ember nem nézegeti a naptárban mennyi van még hátra. Főleg ha jól érzi magát, és én jól érzem magam. Szeretek sétálni a tengerparton, örülök ha rám köszön egy-egy ismerős ember, és a lakásba is egyre inkább olyan érzéssel lépek be, hogy hazaértem.
Természetesen ennek a másfél hónapnak vannak hatásai, lelki és fizikai egyaránt. Korai még honvágyról beszélni, de azért sok mindenkit hiányolok otthonról. Lelki téren leginkább azt emelném ki, hogy továbbra is alig tudom felfogni, hogy Kínában vagyok, a Távol-Keleten, egy trópusi szigeten, ahova a saját erőmből jutottam. Ez a tudat biztos erőt fog adni az életem későbbi részeiben is. A fizikai változásokat még könnyebb megfogalmazni: bár még nem vagyok kellőképpen napbarnított, más különbséget azért találni. Többek között köszönhetően a nem túl zsíros és köretként 99%-ban rizst használó étkezési szokásoknak, valamint a hihetetlen melegnek, nagyjából három kilót már ledobtam magamról. Nem mintha eddig kövér lettem volna, úgyhogy nem is áll szándékomban többet fogyni. A másik különbség a hajam, ami már meglehetősen hosszú LENNE, ha nem göndörödne be teljesen abban a másodpercben amint kilépek az ajtón. Szerintem még fodrász sem tudna nekem ilyen göndör fürtöket varázsolni, mint ahogy itt az időjárás.
Na de vissza az eseményekhez. Az összevont osztályra való tekintettel, ahogy az előző bejegyzésben is említettem, kéthetente tartok órákat, elméletileg amikor nem én vagyok az óraadó, majd be sem kell mennem, lógatom a lábam otthon vagy a tengerparton. Múlt héten nagy esemény volt az oviban (sőt, mondhatjuk hogy Kína legtöbb ovijában és iskolájában), mert június 1-én ünneplik itt a Nemzetközi Gyermeknapot. Ennek örömére különböző programokat kell kitalálni, amire illik meghívni a szülőket is. Itt a brainstorming-on felmerült egy közös Kínai nagyfal építése gyurmából, de szerencsére ezt mindenki vérszegénynek gondolta, valamint hogy főzőcskézzünk a gyerekekkel. Aki látta már őket rajzolni, azt tudja hogy a főzőcskézésből legalább egy főcímlapos újságcikk és tűzoltósági kivonulás lenne. Az én ötletem egy mini-olimpia megszervezése volt: mivel ez az év úgyis az olimpia éve, így kifejezetten jó az időzítés. Ez mindenkinek tetszett, így megkezdtük az előkészületeket.
A versenyre a szabadban került sor, szerencsére alig volt 37-38 fok, így senki nem kapott hűgutát az első három percben. Az első feladat a gyerek-szülő kosár volt; a gyerekek valami lépegetős játékkal odaügyeskedték magukat a szülőkhöz, ők pedig megpróbáltak kosarat dobni. Ez legtöbbször nem sikerült elsőre, sőt, néha harminckilencedszerre sem, de meg kell hagyni, lelkesen próbálkoztak.
 
 
 
Lelkesen felügyelem a játékot jó szervezőhöz illően, és csendben imádkozom hogy találjanak be, mielőtt napszúrást kapok
 
A második feladat a pókfoci volt, elmagyaráztam a szabályokat hogy utána könnyebb legyen tenni rá magasról, de ennek ellenére jó volt a játék.
 
 
 
A következő két feladat ügyességi volt. Az egyiknél át kellett mászni egy alagúton, majd végigmenni egy műanyag vonalon, miközben egy kanálon ping-pong labdát egyensúlyoztak. Az út végén a labdát bele kellett dobni egy dobozba.
 
 
 
 
Látszik, hogy nagyon élvezték a játékokat :)

A másik ügyességi feladaton is mászni kellett, miközben a gyerekek matricákat gyűjtöttek.
 
 
 
Gyűlnek azok a matricák
 
Néha akadtak kisebb koordinációs problémák

Az utolsó feladat a halászat volt, kimentünk a kismedencéhez, és játék horgászbotokkal meg hálókkal kellett kifogni a műanyag játékokat. Szerencsére ezúttal senki sem pisilt a medencébe.
 
 
 
Miután mindenki kellőképpen kifáradt, valamint elkezdett hallucinálni az oxigénhiánytól, visszamentünk a terembe. Itt egy ünnepélyes ceremónia keretein belül mondtam pár mondatot, majd átadtam a gyerekeknek az érmeket, és az általam készített okleveleket. Érem jutott a szülőknek is, akik nagyon büszkén pózoltak vele (és velem), összességében nagyon jó kis délelőtt volt. Fotó körülbelül annyi készült, mint egy kétnapos ENSZ csúcstalálkozó alatt, volt miből válogatni. Kicsit reménykedtünk benne, hogy a szülők a mini-olimpia után hazaviszik a gyerekeket és akkor nekünk is felszabadul a délután, de… nem.
 
Vissza az eredményhirdetésre

Komolyan, a szülők büszkébbek voltak az érmeikre, mint a gyerekek

14658. csoportkép


Nem tudom ki csinálta ezeket a montázsokat...

...de lenne hozzá pár kérdésem.

Büszke anyuka

Az órákat egyre nagyobb élvezettel tartom, egyre jobban megtalálom a közös hangot a gyerekkel, és a beszámolók írásába is kezdek belejönni. Ha néha rosszul viselkednek – és ez a néha sokszor előfordul –, akkor is megvannak a módszerek. Az egyik ilyen, hogy a sarokba küldöm őket, ilyen nagyon ritkán van, mert nem szeretnének odaállni. Egy másik módszer, hogy nem kapnak matricát az óra végén. Én nem tudom ki találta fel a matricát, vagy ki vezette be az oktatásba mint motiváló eszköz, de ezúton üzenem, hogy köszönöm szépen. Az aduász pedig a „baby chair”-rel, azaz az etetőszékkel való fenyegetés. Nem tudom megérteni miért, de ha hülyéskednek evés helyett csak elég kiejtenem a számon hogy baby chair, és mindjárt úgy lapátolják magukba a kaját, mintha napok óta nem ettek volna. Ha pedig odáig fajul a dolog, hogy valakit elkezdek felemelni és vinni a baby chair felé, akkor jön a sírás. Szerencsére idáig nagyon ritkán jutunk el :)
 
Az eddigi egyetlen eset, amikor baby chair-ig fajult a dolog - itt már fél óra hiszti után, a kegyetlen sorba beletörődve

Vannak azért békésebb módszereim is arra az esetre, ha elszabadul a pokol. Tavaly ilyenkor Párizsban voltam, és ott megismerkedtem a Shaun, the sheep nevű brit stop-motion technikával készített, gyerekeknek szóló animációs sorozattal. Sok rövid, pár perces része van, és a gyerekek imádják. Ha nagy a káosz csak bekiabálom hogy Shaun, the sheep!, és már ülnek is a kis párnáikon a kivetítő előtt, vagy sokszor ők jönnek oda hozzám, hogy ezt szeretnék nézni.
 
Az a kedvencem, amikor egy-egy "félelmetes" jelenetnél bebújnak a másik háta mögé és onnan kukucskálnak ki

Az ovin kívüli dolgok is rendben mennek, bár itt sosem lehet elég felkészült az ember. Például mikor végre azt hiszem hogy megjegyeztem a busz útvonalát, akkor következő alkalommal tuti másfele visz. De ez legyen a legnagyobb gondom!
A tenger továbbra is gyönyörű, már többször járok le, vagy csak sétálni, vagy futni, de párszor már focizni is voltam, miután találtam egy pályát az egyik hotel előtt. Kínai srácokkal élvezet focizni, fogalma sincs az embernek hogy most nem éppen pont hogy a saját csapattársát szerelte-e, de legalább minden gólom után lelkesen kiabált a nézőközönség, hogy „gooode”, és hogy „bjúútifuul!” Még a lányoktól is kapok néha egy-egy „you are very handsome” mondatot, ami egyrészt kellemesen melengeti a szívem, másrészt elgondolkodtat. Semmi itt a szigeten, sem Törökországban nem nagyon beszéltek angolul, de ezt az egy mondatot mindenhol tudták a lányok. Biztos nem véletlen.
Mindenesetre a tenger mindig nagyon szép, és nagyon sok érdekes dolgot látni séta közben.
 
Távolról...

...és közelről is gyönyörű

Közös családi program - taperoljunk döglött medúzát!

Magányos horgász

Mindig vicces megtapizni a medúzákat (feltéve ha már nem élnek)

Kagylóvadászat

Nem tudom mi ez a kaki, de elöl-hátul mozgott

A kínai gondolkodó, Rodin újraértelmezve

Nem csak az ég csillagos Kínában


Én és a romantika tulajdonképpen szinonimák vagyunk

"Jaj úgy élvezem én a strandot"

Ha esetleg az utókor megtalálná a blogom, és archoz szeretné rendelni szellemes sziporkáim

Nincs fénykép ami visszaadná... olyan színű az ég amit máshol eddig sosem láttam, és teljes egészében visszatükröződik a vizes homokon, olyan mint egy vászon amire ugyanazokkal a színekkel festett hasonló képet egy lelkes tanítványa az égnek. Séta közben megbabonázva lépkedek, utolsó pillanatban veszek észre valami fehéret a lábam előtt - talán egy kagyló? -, gyorsan átugrom, de aztán megint ott van. Megállok, felnézek, és a Hold néz vissza rám, ahogy a vizes földön is őt láttam apró fehér fényként világítani. Végigkíséri utam a part mentén

Ha lusta vagyok megtenni azt az egy kilométert a partig, szerencsére akkor sem maradok víz nélkül.
 
 
"Kérjük ne ugorjon a vízbe!" - pedig nagyjából tízszer muszáj volt, hogy sikerüljön ez az önkioldós kép

Persze ennyi idő nem volt elég ahhoz, hogy az ország ne tudjon újabb meglepetésekkel szolgálni. A szórakozóhelyen van egy bácsi a mosdóban, aki nem csak odanyújtja neked a kéztörlőt, de amíg kezel mosol meg is masszíroz. Amikor hirtelen elkezdték masszírozni a vállam a férfimosdóban kézmosás közben, egyből arra gondoltam, hogy valaki erősen túlzásba viszi a nemzetek közötti barátkozást, de szerencsére mielőtt megráncigáltam volna megnéztem ki is az elkövető. Később egy srácnak fogta a fejét és lapogatta a hátát miközben az a mosdókagylóba hányt, igazán kedves bácsi. Egyik nap elmentünk Haikou-ba, a fővárosba, ami hozzávetőlegesen két óra autóval, és nagyjából már át is értél a sziget felén. Ott beültünk ebédelni egy vietnámi étterembe, szépen kiválasztottam mit szeretnék, és néztem, ahogy a többiek két-három dolgot is választanak. Mivel így ránézésre az átlag súly Kínában 50 kg a férfiaknál, nem értettem hogy tervezik ezt mind megenni. Aztán kiderült, hogy itt az a szokás, hogy mindenki választ, és utána közösen eszünk mindenből. Ettől függetlenül iszonyat sokat rendeltek, de rám mindig lehet számítani evésnél. Külön fura volt, hogy egy valaki hozta ki tálcán a kaját a konyhából, megállt az asztalunk mellett, szólt egy pincérnőnek, és ő tette az asztalunkra a tálcáról.
 
Evés előtt

Lehet már ismernek, mindenesetre kaptunk védőöltözetet hogy ne együk le magunkat. Én túljártam az eszükön, látniuk kellett volna a nadrágom ebéd után


Lám-lám a szomszéd asztal is közösködik, lehet tényleg nem azért találták ki hogy kapjanak a sült csirkémből

Emellett nem tudtam elmenni szó (kép) nélkül
 
A közlekedés továbbra is ámulatba ejt, és mint megtudakoltam itt is rendesen meg kell küzdeni a jogosítványért, a kresz és a gyakorlati vizsga sem egyszerű. Bár miközben ezt mesélték és úgy beszéltek a kézifékes indulásról, mintha egy Boeing 777-est kéne letenniük, sok minden érthetővé vált.
 
Fotó az ANYÓSÜLÉSRŐL, szembe úsztunk az árral
 
Egyik reggel munkába menet találtam egy kismadarat a gyerekmedencében, teljesen nyugodtan ült benne, kijönni nem tudott, gondolta akkor minek stresszelni. Kimentettem és egy dobozba tettem, később erőre kapott és már a doboz pereméig is felugrott, úgyhogy délután visszaengedtem a természetbe.
 
Lábadozás - vagy szárnyadozás?

Első lépés a szabadság felé

Köszi haver! - mondta a szemeivel, majd visszament a zöldbe

Hiányoznak az otthoni ízek, nem mintha nem lenne jó az itteni konyha, de egy idő után egysíkú. Lelkesen próbálkozom itthon a konyhában, eddig többek között pörkölt, húsleves, olajban sült csirke (életveszély volt) és mindennel megpakolt rántotta szerepelt a repertoárban. De lassan beszerzek még több konyhai eszközt, például egy wok-ot, amire mindig is vágytam, és onnantól kezdve nincs megállás. Ja és az is biztos hogy nem eszem több babos jégkrémet, iszonyú.
 
Első itteni remekművem, melyet az otthonról importált pirospaprikával és piros arannyal turbóztam fel

Moszatos chips (egyáltalán nem olyan rossz, mint ahogy a neve sugallja)

Június elején volt a Dragon boat ünnep, melynek egyik tipikus étele ez a szójavízben, teában és még ki tudja miben főtt tojás

Egy másik jellegzetes étel - belül főleg tömény, sűrű rizsből áll

A törzshelyemen ilyen aranyos evőpálcát adtak legutóbb

Ugyancsak ott, készül a vacsim

Volt pár kicsit esős (de egyáltalán nem hideg) nap, de túlnyomórészt az idő nagyon szép, bár újabban felvett egy szokást; munka után hazasietek a tűző napban, gyorsan bekenem magam naptejjel, és indulok a tengerpartra hogy legyen egy kis színem, de mire kilépek az ajtón már beborult az ég. Mindezt úgy, hogy a munkából való indulás és az itthonról való indulás között nagyjából tíz perc telik el, és ez már legalább háromszor megtörtént, meglehetősen gyanús.
 
A nagy átlag - nem azon szoktam gondolkodni, hogy melyik pulcsimat vegyem fel

Ilyen az amikor bekeményít az időjárás

Bizony néha leszakad az ég - de hideg ilyenkor sincs szerencsére

Kényszerpihenő

Valami isteni csoda folytán Kínában a foci EB érdekli az embereket (még helyszíni tudósítójuk is van Franciaországban), így az összes meccset adja a tévé. Bár itt senkivel nem tudom megosztani az örömöm, de nagyon büszkévé és boldoggá tesznek az eredmények, főleg mert kiskorom óta minden válogatott meccset megnézek, bármekkora gödörben is voltunk (és nagyjából amióta magyar focit nézek most először nem vagyunk gödörben). Törökországban voltam 2013-ban, amikor a hollandok elvertek minket 8-1-re, és tavaly is pont Isztambulban turistáskodtam, amikor a törökök az utolsó perces győzelmükkel Izland ellen elvették az egyenesági kijutásunk, és pótselejtezőre küldtek minket (valószínűleg én voltam az egyetlen az országban, aki a török gól után ünneplés helyett csalódottan kiabáltam). Ideje volt megtörni a jeget, és külföldön is átélni egy nagy magyar focisikert.
 
Rettegj Kína, a magyarok játszanak!

Van itt minden, mint a vásárban - más kérdés, hogy annyira izgultam hogy hozzá sem tudtam nyúlni

Tökéletesen egyetértek minden szavukkal, ahogy a kínai kommentátorral is

Egészen pár évvel ezelőttig nem láttam tengert, és gyerekként soha nem is álmodhattam róla. Félreértés ne essék, semmi pénzért nem cserélném el a gyerekkori egész nyáron át tartó Velencei-tavas szünidőt egy hét tengerpartos nyaralásra, ami sok kortársamnak jutott, de mindig is vágytam rá, hogy felfedezzek egy tengert, ahogy vágytam rá, hogy lássak havas hegycsúcsokat vagy hatalmas sivatagokat. Úgy hozta a sors, hogy a tengerrel egészen 2011-ig várnom kellett, de cserébe Izraelben egyből két tengerhez is szerencsém volt, hiszen a Földközi-tenger és a Vörös-tenger partján is több napot töltöttem (a Holt-tengert nem sorolom ide, hiszen tó, bármennyire is nagyravágyó :) Utána viszont már nem volt megállás, hiszen Hollandiában sétáltam az Északi-tenger partján, Velencében az Adria-tengernél, Törökországban újra a Földközi-tenger partján éltem két hónapig, és Isztambulban kétszer is jártam az elmúlt években, mindkétszer hajózva a Márvány-tengeren. És most újra itt vagyok, egy újabb tenger, egy újabb ország, és nem hiszem el hogy az a fiú, aki gimnáziumban földrajz órán az asztal alatt az Európa-térképen húzogatta a Budapest-Párizs távolságot, hogy na majd egyszer oda, most itt van a világ másik felén (miután Párizs is megvalósult, kétszer). És itt nem szeretnék megállni, remélem még sok tengert (várost, hegyet, sivatagot, erdőt) látok.
Ha már város, néha bemegyek Wanning-ba, többnyire csak ha egy nagyobb vásárlást akarok kivitelezni vagy ha KFC kajára vágyom, de lassan ideje lesz meglátogatni a mozit is, mert adnak egy-két angol nyelvű filmet.
 
 
Szerintem eredeti

Nem lehet elég korán kezdeni a szerencsejátékot


Mondanám hogy mindenkinek van robogója, de akkor valószínűleg nem ülnének egy kétkerekűn hárman-négyen

Tuk-tuk, ezúttal kívülről

Ezenkívül visszamentem a kórházba is, hogy lecsekkolják a gyulladt fülem, és meglátogattam egy rendőrőrsöt is, mert ott be kell jelenti ha hosszabb ideig az országban maradok.
 
Régi ismerősöm, a Wanningi Kórház

Annyira tetszenek a kórházi mozgólépcsők (kétoldalt a képen), muszáj volt lefotóznom

Lesifotó a rendőrörsön

Voltam egy kínai suliban is, kívül jól nézett ki, de belül elég lepukkant volt.
 
 
Nyáron kevesen vannak itt a nagy meleg miatt, ez üdülőrész, és pont akkor jönnek ide amikor kicsit hűl a levegő, de még mindig sokkal melegebb mint Kína többi részén. Most kell kiélvezni amíg nyugi van, mert ősztől megtelnek a lakások és vége ennek a csendnek és békének (bár a csendet így is megszakítja éjjelente egy-két tűzijáték). Mindenesetre szeretek sétálni a környéken és élvezem, hogy az otthoni budapesti pezsgés után itt ilyen nagy a nyugalom, ennek örömére csináltam is néhány fényképet a közvetlen környezetemből.
 
 
Pálmacsemeték

Ennek a csengő alakú piros gyümölcsnek sem a magyar, sem az angol nevét nem tudom, ízre olyan mint a körte, csak lédúsabb


Sehogy sem fért bele egy képbe az összes medence

Kilátás a kondi ablakából

Kókuszpálma

A Majom éve van

Pihenősarok

Az út a tengerpartról hazafele

Kósza felhő

Bármerre járok szirmokat szórnak a lábam elé (mi másért lenne ott?

Játszótér

Felnőtt edző-játszótér

Miattuk ilyen gyönyörű és tiszta itt ez a kis park

Ha már jómunkásember: ha bármi elromlik a lakásban akkor jön egy bácsi egy ilyen kis kocsival, és ezen minden szükséges eszköz megtalálható a javításhoz. Kivéve a létra, úgyhogy volt már hogy nekem kellett ágaskodnom, kihasználva hogy egy fejjel magasabb voltam nála



Itt lakom (balról a negyedik, felülről a második)
 
Szégyellem magam mert főleg az elején sokszor nagyon haszontalanul töltöttem az időm, csak filmeztem, tengtem-lengtem, és úgy éreztem hasznosabb dolgokat is csinálhatnék. Azóta már jobban beosztom az időm, de egy nagy szívfájdalmam így is van: a nyelvtanulás. Mielőtt kijöttem olyan jól hangzó ígéretet tettem magamnak, hogy alapfokon elsajátítom a kínai nyelvet. Tettem ezt magabiztosan, hiszen ha két hónap alatt eljutottam törökből egy olyan szintre, hogy alkudozni tudtam a piacon kerek egész mondatokkal, akkor itt egy év alatt több is ragad rám. Hát borult a papírforma. Először is a kínai - spoiler veszély - sokkal nehezebb, mint a török. A török sokban hasonlít a magyarra, mind szavakban, kiejtésben, a nyelvtana pedig sokkal egyszerűbb. A kínai meg... nem mindegy hogyan ejted ki, hogyan "énekled" a szavakat, és az írásról ne is beszéljünk. A másik jelentős különbség, hogy Törökországban volt heti 1-2 nyelvórám, vettem egy nyelvkönyvet, ami angol nyelven segített megtanulni a török csínját-bínját, és így gyorsan haladtam vele. Szerintem abban egyetértünk, hogy a török nyelvtanulás és a kínai autodidakta tanulása között akkora ugrás van, mintha pirítós után egyből emeletes esküvői tortákat kezdenél sütni. Nem adom fel, nem szokásom, nézegettem pár youtube videót, ragadt rám egy-két szó az oviban is, de egyelőre tolmács munkákat még nem vállalok, legfeljebb egy Tolkien könyv fordítását. Visszatérve a bekezdés elejére, később rájöttem, hogy semmi baj nincs azzal, ha néha nem csinálok semmit, csak élvezem az életet. És ha valamit, azt itt igazán jól lehet csinálni.
 
Tovább olvasom...

3 - Sanya, ahol olyan hófehér a homok, hogy Hawaii-ra is innen hordják

A legutóbbi bejegyzés óta több jó dolog is történt. Mindenképp elsőként emelném ki, hogy megérkezett Lili, akit egyből olyan sziporkákkal fogadtam, mint például hogy remélem nem háttal ült a repülőn. Jöttére olyan alaposan kitakarítottam a lakást, mintha egy tömeggyilkosság bizonyítékait próbálnám eltüntetni, akár a padlóról is lehetett volna enni (bár az Kínában nem kuriózum, inkább elvárás, nemsokára újra kitérek rá). Annak, hogy az agglegénylakásom mostantól se nem agg, se nem legény, pár nap után elég szembeszökő jelei voltak. Többek között annyi cipő, szandál és papucs jelent meg az előszobában, hogy nyithatnék egy saját outlet-et a bejárati ajtóban. Körömlakkból annyit találok lépten-nyomon a lakásban, hogy minden nap más színűre tudná festeni a körmeit. Az összeset, külön-külön.


Ha valakinek esetleg van ismerőse Kínában, nyugodtan küldje ide egy kis manikűrre

Amióta Lilivel sétálok az utcán már inkább vele akarnak közös fotókat készíteni, cserébe megismerkedtünk a „cseszd meg hogy te is itt vagy” pillantással, ahogy ő nevezi. Ez az a nézés amikor rám mosolyognak a lányok az utcán, aztán észreveszik hogy ő is ott van, és a mosoly átmegy a fent nevezett pillantásba, amit már neki szánnak. Mindenesetre nagyon örülök hogy itt van, és mostantól a kalandok egyes szám első személy helyett többes szám első személyben folytatódnak.


Hajrá magyarok! 

Mivel most megint voltak szabad heteim úgy döntöttünk kár lenne nem kihasználni, hiszen szeptembertől csak a hétvégék lesznek munka nélkül töltve. Sanya-n – vagy ahogy még hívják, a kínai Hawaii-on ­– nagyon sok olyan hely van, amit otthon milliószor ronggyá néztem az interneten, és alig vártam, hogy élőben is lássam, így elkezdtem szervezni egy háromnapos hosszúhétvégét. Foglaltam szállást, Jade (a főnököm: lásd korábbi bejegyzések) segített online befizetni egy kétnapos túrára, megvettem a vonatjegyeket, és egy verőfényes péntek reggel útnak indultunk.
Kibuszoztunk a vonatállomásra, ahol nem kínaiként két lehetőséged van: vagy beállsz a sorba és megveszed a jegyed, vagy már megvetted a jegyed online (én így jártam el), ebben az esetben szintén beállsz a sorba, megmondod a foglalási számod a pult mögött ülőnek, átnyújtod az útleveled is és megkapod a jegyed. Ezután következik a váró, miután ellenőrizték a jegyed, az útleveled, és átvilágították a cuccaid. A vonathoz elektronikus kapukon jutsz át a váróból, ahol bedugod a vonatjegyed, és a célállomáson ugyanúgy jössz ki. Visszakanyarodva az induláshoz, mivel én nem őslakos vagyok, beálltam a sorba hogy kiváltsam a jegyem. A probléma csak az volt, hogy a ránézésre harminc perces sor nem az én tíz perc múlva induló vonatomra volt tervezve. Aki úgy gondolja hogy az ázsiaiak tolakodnak az még nem látott engem, úgyhogy végül elértük a vonatot. Azon kívül hogy 200 km/h felett mennek nagyon szépek és tiszták belül, valamint eligazodni is könnyű az állomáson és a vonaton.
 
 
Generációk a vonaton

Örömmel láttam viszont a kedvenc sanya-i épületeim

Sanya-ba érkezve hamar megtaláltuk a szállást, amihez egy meredek (és amikor azt mondom meredek, akkor arra gondolok hogy nagyon MEREDEK) emelkedőn kellett felmenni. Aranyos kis hostel volt, jópofa design-nal, és kedves, angolul beszélő dolgozóval. Elfoglaltuk az előzetesen foglalt „deluxe nászutas lakosztályt”, ami deluxe-nak nem volt deluxe, a lakosztályt sem így képzelem, de az biztos, hogy nászutas volt. Panaszkodni ugyanakkor nincs okom, mert hatalmas volt a szoba, tartozott hozzá egy nagy erkély, és az ár-érték arány fantasztikus volt.
 
Mivel a gyerekekkel Shaun the sheep-et szoktunk nézni, ennek a díszítésnek különösen örültem

Lent a bejáratnál

Nászutas szoba - ehhez nem kell semmit hozzáfűzni :P

Minek szednék le a karácsonyi dekorációt, úgyis ki kell tenni újra (ilyet nem először láttam itt Sanya-n)

Aki utazott már velem az tudja, hogy nem vagyok az a szállodában üldögélő típus, igyekszem minél több programot kihozni az időnkből, ha már egyszer ott vagyok. Ennek megfelelően negyedóra szobanézegetés és pihenés után indultunk is megnézni a Yanoda esőerdőt, ami a legnagyobb a maga nemében a szigeten. Mivel busz nem jár oda, a hostel-t vezető barátunk (olyan körülményes így leírni, nevezzük Misinek) hívott nekünk autót, hogy elvigyen oda. Bár ez nem pontosan az a cég volt csak hasonló, de Kínában működik és virágzik az Uber, egyelőre hét városban.
Én tényleg igyekszem mindig a dolgok jó oldalát nézni, így amikor beütött a napi gikszer, azzal biztattam magam, hogy minden blogíró hőssel történik valami nem várt bonyodalom, amit meg kell oldania. Akkor még nem tudtam, hogy velem mindegyik nap lesz egy ilyen.
Nagyjából 40 perc autókázás után megérkeztünk az úticélunkhoz, legalábbis ahhoz az úticélhoz, amiről sofőrünk azt gondolta, hogy oda tartunk. Valamit magyarázott hogy érdekel-e minket egy táncbemutató (ezt persze képekkel és kézzel-lábbal, mert angolul semmit nem tudott), nem értettem miért van táncbemutató egy esőerdőben, ez kellett volna legyen az első gyanús jel. Mindenesetre megérkeztünk Binglanggu-ba, ami mindössze pár kilométerre van az esőerdőtől. De attól még nem lesz belőle esőerdő. Gyanús volt az egész, rá is kérdeztem: Ez biztos a Yanoda? æ˜¯ æ˜¯ æ˜¯, azaz igen igen igen„. Pedig nem nem nem az volt. Megvette velünk a jegyet, beküldött a kapun, és már el is tűnt, mint a fizetés hónap végén. Álltam bent, néztem a hatalmas képeket a túra bevezető szakaszán az ősi kínai népcsoportokról, és kezdtem megvilágosodni, hogy totál rossz helyen vagyunk. Ez is érdekel, nem tagadom, de nem hagyom hogy ilyen közel most már bármi visszatartson az esőerdőmtől. A következő bő félórában több ember bevonásával, a sofőrünk visszarángatásával, és némi erőszakos rámenőséggel sikerült visszaváltanom a jegyeink árának nagy részét. A különbözetet amit nem kaptunk vissza azt a Yanoda esőerdős (az igazi) jegyárban kifizette nekünk a sofőr, ha már miatta volt az egész, így nagyjából nullásra jött ki a kitérő. Ez volt az első napi akadály, amit a sors gördített elénk.
Az esőerdő fantasztikus volt, legalább 15-16 kilométert gyalogoltuk benne, és sokszor sikerült olyan helyet találni, ahol egy kínai sem volt, mert sokat kellett hozzá lépcsőzni. Bear Grylls-ből csak két részt láttam, ami kevés hogy túléljek az esőerdőben, de szerencsére nem vesztünk el. Busszal vittek fel egy magaslati részre, ami a séta kezdőpontja és egyben egy kilátó is volt. A bejáratnál kaptam egy készüléket és egy fülhallgatót, ami angolul csiripelt a fülembe, de inkább zsebre vágtam és csak nézelődtem. Nagyon-nagyon örültem hogy végül eljöttünk ide, régi nagy álmom vált valóra.
 
Panoráma fentről

 
A dzsungel mélyén

Aye aye captain!







A Boldogság hídon


Banáncserje

Szinte vártam, hogy egy Brachiosaurus kidugja a fejét (de sajnos nem történt meg)

Beolvadó őslakos



Ezek az ágak nem számoltak a kínaiaknál magasabb turistákkal




Út az ismeretlenbe

Fotózkodj pávával

A madarak nagyon rázták valami rap muzsikára, amit csak ők hallottak

Átérve a hídon hirtelen két oldalról megráncigálták a fülem és már ment is a fotó, amit kifelé megkaptam

Kicsit sajnáltuk, hogy a Binglanggu-s kitérő miatt elvesztegettünk egy órát, de közel négy óra, meglehetősen fülledt séta után úgy gondoltuk ez is bőven elég. Misi hívott nekünk egy másik „Uber-es” autót, aminek a vezetője nagyon szeretett volna barátkozni, így felhívta a barátját telefonon, kihangosította, és ő tolmácsolt nekünk angolul.
 
Hazafelé a taxiban
 
A szállásra visszaérve elmentünk sétálni, fürödtünk egyet a Dadonghai-öbölnél, ahol a szállásunk volt (itt a szigeten mindig fürdőruhában megyek mindenhova, ki tudja mikor lehet csobbanni egyet), felfedeztük az esti várost, vacsoráztunk, és készültünk a következő napra, ami már a Jade által online foglalt kétszer egynapos kirándulás első állomása.
 
Éjszakai élet, lelkes matróz-pincérekkel

A tereken, parkokban éjjel is táncolnak, vagy közösen tornáznak, mert ilyenkor már nincs olyan meleg

Utcai étterem, mindenhol ilyenbe botlik az ember

Gagyidas cipő oké, Nika táska még esetleg, de ez már túl megy minden határon


Buddha gyümölcs

Másnap reggel 8:50-kor volt találkozó az Ananász épület (ugyancsak lásd: első bejegyzés) buszmegállója előtt, ami kényelmes sétával 20 percre volt a szállásunktól. Ekkor kezdődött menetrendszerűen a második napi probléma. A megadott rendszámú buszt sehol sem láttuk, közben néha kaptam 1-2 kínai sms-t hogy mit kéne csinálni, de hát köszi. Jade segítségével és a forródróttal kb. 20-25 perccel később vett fel minket a kisbusz, ami tovább vitt a rendes buszhoz, de addig azért átkoztam rendesen a kínaiakat és a szervezőkészségüket. A busznál kedves fogadtatásra találtunk egy párnál, a férfi egész jól beszélt angolul, nagyjából tizenöt szóból állt a szókincse. Ragaszkodtak hozzá, hogy a buszon előttük üljünk, és még egy mondatot is lefordított a telefonjával nekem kínairól angolra lelkesedése jeléül. Odanyújtotta nekem az üléseken keresztül a telefont, rajta az alábbi szöveggel: „Today we play together”, azaz ma együtt játszunk. Mindeközben mindketten úgy mosolyogtak rám, hogy nem tudtam eldönteni hogy közös búvárkodásra vagy swingerre gondoltak. Mindenesetre mondtam Lilinek, hogy rázzuk le őket amilyen hamar csak tudjuk. Szegény a nap végén a visszainduláskor nagyon szomorúan nézett rám amiért egész nap ignoráltam, biztos már betárazott Dulix-ból.
 
Mindig is szerettem volna tagja lenni egy csapat ázsiai turistának, akik egy zászlós idegenvezetőt követnek és hétmillió képet csinálnak

Azt hiszem ez a szigetet demonstrálta, de a kínai nyelvtudásom alapján az is lehet hogy egy vakbél műtétet illusztrált

A buszút végén megkaptuk a retúr hajójegyünk, és egy újabb rövid utazás után a hullámok hátán megérkeztünk a szigetre, amiről elsőre a Jurassic World jutott eszébe mindkettőnknek. Flyboard-osok, halak, búvárok, millió ember, ahogy megérkezel a pici szigetre.
 
Flyboard-os Pókember ruhában

Azt se tudja az ember merre induljon, mi balra mentünk (bármennyire is nem tudományos a megfogalmazás). Egy pici állatkertbe botlottunk, kígyókkal, pár papagájjal, alpakákkal ÉS két kicsi, ennivaló tigriskölyökkel. Percekig néztük ahogy egymással birkóznak, és amikor végre rászántuk magunkat hogy tovább menjünk, akkor láttuk meg fél méterrel odébb a közös fotó lehetőségét. Életem legjobban elköltött 55 yüan-ja volt, amiért cserébe simogathattam és puszilgathattam egy apró tigrist, aki nagyon nagyon puha és picit büdöske volt.
 
Jurassic World feeling, csak Velociraptorok helyett kistigrisek

Mint egy boldog család

Megpusziltam, ő pedig hálából az életemre tört
"Ne piszkálj evés közben!"

Szegénykék már rég beletörődtek a sorsukba (később jöttem rá, hogy lehet hogy ez egy Miami Vice reprodukció)
 
A szigeten számos vízisportot ki lehet próbálni; búvárkodás, szörf, jet ski, banánszörfözés, motorcsónakos ejtőernyőzés, és így tovább. A háromnapos keretbe nem fért bele ilyen program, de azzal is remekül elvoltunk, hogy körbesétáltuk a szigetet, fürödtünk a gyönyörű tengerben, és csináltunk millió fotót. Nagyon sokat dobott a barna színemen és a jókedvemen a nap, így elégedetten és a második napi - szintén nagyjából 16-17 km - kimerítő séta miatt fáradtan hajóztunk vissza.
 
Addjá' kókuszt!

A kínai orvostudomány jelenleg itt tart a transzvesztita műtétekkel

Hogyan legyen a hajunkban vörösalga három napig

Szelektív kuka újrahasznosított jet ski-ből


Szerelem híd

Föld!


Egy pár a sok közül, aki a szigeten fotózkodott. A legtöbbnek az arcára volt írva hogy utálja az egészet, valószínűleg nem számoltak azzal, hogy egy trópusi szigeten hat réteg ruhában felmerülhet egy csekély izzadás

 De van aki még így is aranyosan pózol, mikor meglátja hogy fotózom

A kínaiaknál mindig van esernyő, mert vagy esik az eső, vagy tűz a nap, vagy épp mert hatalmas Mary Poppins fanok

A visszaúton

Nem csak mi dőltünk ki a csoportból

Még otthon megkértem Jade-t, hogy írja le a nagy tengeri herkentyűs helyet ahol legutóbb velük ettem, és oda mentünk este vacsorázni. Egyrészt mert ezt már nagyon rég megígértem Lilinek, másrészt mert ezekben a napokban léptem át azt a határt, ami a legtöbbet külföldön töltött időm volt (itt arra gondolok, amikor 2013-ban Törökországban laktam). A piacon kiválasztottuk az állatokat, és én valamiért abban a tévhitben voltam, hogy mielőtt a zacsiba kerül véget vetnek szenvedéseiknek. Sajnos nem így volt, így az egyre bővülő vacsora ugrált, csípett és mocorgott a kezünkben.
 
Már a bejáraton is látszik, hogy egy jó helyre jövünk

"Hmm, 2016-os kagyló, jó évjárat..."

Mikor befejeztük a válogatást választottunk egy éttermet a piac mellett, ahol elkészítették a kagylót, rákot, polipot, osztrigát, halat (és valamit aminek nem tudom a nevét). Ha valami pakolás közben leesett a földre, az eladó élt a nemzetközi hárommásodperces szabállyal, és úgy dobta be a zacsiba a koszos földről felszedett tintahalat (tényleg, azt is ettünk), mintha mi sem történt volna. A pincér nem beszélt angolul, így megint a telefonos segítség volt a megoldás. Ezúttal a telefon túloldalán lévő is elég erősen törte az angolt, így csak abban sikerült dűlőre jutnunk, hogy csípős legyen. Hát, olyan csípős lett, hogy még Süsü is megkönnyezte volna. Ettől függetlenül elképesztően finom volt, a mennyiség egy kisebb általános iskolás osztálynak is elég lett volna, de becsülettel kivégeztük. A kínaiak mindig sokat rendelnek és aztán a felét ott hagyják, én ezt nagyon nem szeretem. Amit kérek azt mindig próbálom megenni, kivéve persze ha menet közben kiderül, hogy olyan az íze, hogy inkább fürdök a Gangeszben mosásnapon minthogy megegyem.
 
Telefonos egyeztetés a rendelésről egy a múlt századból itt maradt téglaphone-nal

Ha ezt végigeszed allergiás tünetek nélkül, akkor onnantól semmitől nem kell félned

Mire végeztünk a vacsorával már este 10 óra körül járt az idő, és a holnapi találkozóról még semmi infó nem volt (a kínai szervezés újabb szintet lépett). Jade utánakérdezett, és hamarosan jött az infó hogy ugyanott találkozunk másnap, 6:40-kor, amihez nekünk 5:40-kor kellett kelni. Nem volt őszinte a mosolyom. Esti romantika gyanánt megmasszíroztuk egymás vádliját hogy másnap egyáltalán rá tudjunk állni, és már aludtunk is.
Reggel a megállóban egy busz sem volt, és Jade-t sem akartam zavarni vasárnap reggel fél 7-kor, főleg azután, hogy éjjel fél 4-kor (kínai szervezés level 9000) küldtek neki további infókat, biztos nem voltam már a szíve csücske. Így a napi menetrendszerű problémánál igencsak magunkra voltunk utalva, végül volt egy fiatal lány a megállóban, aki beszélt kicsit angolul, odaadtam neki a telefonom, és ő beszélt a sofőrrel (miután a sofőr 5 percig magyarázott nekem kínaiul a telefonba). Szerencse hogy itt az én generációm már tanul angolt az iskolában, ezért van, hogy a gyerekek Kínában jobban beszélik ezt a nyelvet mint a szüleik (akik leginkább sehogy).
Erre a napra két program volt betervezve, elsőként a Nanshan Kulturális Központba látogattunk, ami egy buddhista park, a Nanshan Templom mellett a leghíresebb része a 108 méter magas Kwan-yin Bódhiszattva szobor (azért épp 108 méter, mert ez a szám szerencsésnek számít a buddhizmusban), mely magasabb a New York-i Szabadság-szobornál is, és lélegzetelállítóan szép. Ennek a szobornak három oldala van, melyek a békét, a bölcsességet és az irgalmat szimbolizálják. Egyik arca néz a szárazföld felé, a másik kettő pedig a Dél-kínai-tengert figyeli. 6 évig építették 2005-ös átadása előtt, és úgy emlegették, mint "Kína és a világ első számú szobor projektje".
 
Oldalról két arca is látszik egyszerre

A legszebb szemből


Nem mindenki azért jön csak, hogy gyönyörködjön a szoborban, ez a hely vallási szempontból is nagyon jelentős

Egy ideig a csoportunkkal mentünk, de mivel annyit értettem az egész idegenvezetésből, mintha a múlt pénteki Barátok Közt részt magyarázták volna elő óhéber nyelven inkább elváltak útjaink, és öncélúan bóklásztunk a továbbiakban. Nagyon sok szép kolostort és érdekes szobrot láttunk, azonban a jókedvünket több dolog is próbára tette: a cuccunkat cipelni kellett, mert a hostelből már kijelentkeztünk, a buszon pedig nem hagyhattuk, mindezt közel 40 fokban, tűző napsütésben, egymást követő harmadik napon, ahol a gyaloglás mennyisége messze nem volt arányos az alváséval. Ettől függetlenül mindenképp megérte eljönni ide, legfőképpen a szobor miatt. Ez a hely híres vegetáriánus éttermeiről, ennek örömére finom csirkét ettem ebédre. Párizs gyönyörű keresztény templomai, Jeruzsálem zsinagógái és Isztambul mecsetei után jó volt buddhista kolostorokat is élőben megnézni. Az, hogy a kis elektromos autókból ami a lusta turistákat vitte körbe-körbe miért a Jingle Bells szólt, örök rejtély marad.
 
Így kezdődik a túra a Buddhista Parkban, háttérben a The Dharma-Door of Nonduality.
A buddhista vallásban 84 ezer ilyen ajtó van, és az itteni az egyik legjelentősebb

A park elején magáról a buddhista vallás alapjairól olvashatnak a kínaiul tudók (vagy akiknek van kamerás Google Translate a telefonjukon), háttérben The Dharma-Door of Nonduality


Guanyin Pavilon


Az idegenvezető megmutatta a helyes imádkozást, amikor épp nem két kézzel markoltam a kamerát én is velük csináltam

"Mondtam, hogy az a negyedik feles már nem kellett volna"

Buddha-pavilon, bent gyönyörű műemlékekkel és elképesztő fafaragványokkal


Fagyiszünet a haverok között, a többiek nem kértek, hiába kínáltam őket


A Nanshan-tempom - mely a Buddhista Park központja - sok kis templomból áll, ez az egyik

Ez pedig egy másik a sok közül

Hatalmas szobrok a templomokban

Egy jól elkapott pillanat

Sose mondok nemet egy közös fotóra, de a jövőben 5 yüannál kezdődik a tarifa


Photobomb
 
A nap és egyben Sanya utolsó túrája Tian Ya Hai Jiao-hoz vezetett, ami azt jelenti, hogy „End of the world”, a világ vége. A legenda szerint két szerelmes nem lehetett együtt a családjuk viszálya miatt (legyenek ők Rómeó Lee és Júlia Wang), ezért a tengerbe sétáltak, hogy ott örökké együtt legyenek (kevésbé romantikusan: csoportos öngyilkosság, annak sem a legkellemesebb módja). Ennek emlékére vésték két sziklákba a Tian Ya és a Hai Jiao szöveget. Úgy tartották régen, hogy itt ér véget a világ, és innen már a semmibe lógatják a lábukat. Jelentem, én már a semmiben jártam.
 
A híres sziklák a távolban

És a híres sziklák közel



Versek is láthatóak a kövön

Ezeken a helyeken sehol sem láttunk külföldi turistát, csak Sanya-ban a belvárosban, ilyenkor mindig kölcsönösen megbámuljuk egymást, annyira ritka a látvány. Tengeri herkentyűs étteremből meg annyit láttam, hogy már az állatkereskedésre is azt hittem hogy kajálda.
Amilyen jó volt ez a három nap, annyira örültünk hogy lesz időnk kicsi kifújni magunkat. Visszafelé a vonatállomáson találtunk egy Pizza Hut-ot, ahol a tengergyümölcseis pizzámon már sokkal jobban örültem a sajtnak, mint a kis rákocskáknak. Sajnos a kínaiak nem igazán szeretik a sajtot, így én sem jutok hozzá.
 
Ha zombi lennék akkor is sajtra mennék agy helyett

Sok pihenésre így sem jutott idő, mert másnap egyből mentünk Haikou-ba, a fővárosba Lili vízumát intézni. A terv az volt, hogy odafelé vonattal megyünk, ott pedig találkozunk Jade-del - aki a hétvégén ott pihent a családjával -, visszafelé pedig együtt jövünk kocsival. Ezzel el is érkeztünk az utolsó napi bonyodalomhoz, ami talán a legvészesebb volt. Innen a busz minden óra 30-kor indul Wanningba, így kiszámoltam, hogy a 7:30-as busszal kényelmesen elérjük a vonatot. Igen ám, de reggel picit máshogy van a menetrend, van busz 7-kor és 8:30-kor, ami már nagyon nem jó, főleg úgy, hogy erre 7:15-kor jöttem rá. Tehát adott volt a szitu, hogy találjak valamit ami kivisz minket egy órán belül az állomásra, különben lekéssük a vonatot aminek a jegye már nálam volt. Taxit hívni esélytelen volt, megállítottam egy tuktukot, de nem tudtam elmagyarázni mit szeretnék, stoppolásnál meg egy rendőrautó állt meg, aminek rosszabb vége is lehetett volna, de csak azt magyarázta, hogy busszal is mehetünk Wanning-ba. Nahát, erre nem is gondoltam, poénból stoppolok az út szélén 70 fokban a buszmegállótól tíz méterre. Végül sikerült lestoppolni egy olyan autót, ami nem csak hogy Wanningba ment, de a vonatállomásra. A sofőr megdicsérte az arcszőröm, mert az náluk ugye hiánycikk. Ez a reggel megerősített abban, hogy jöhet bármekkora probléma az életben, biztos hogy előbb-utóbb megoldódik. A bullet train, a maga olykor 205 km/h-s sebességével egy bő óra alatt elvitt Haikou-ba (Sanyába csak háromnegyed óra az út).
 
Kilátás Haikou-ban
 
Haikou-ban a vízumügyintézés után elmentünk ebédelni, szokás szerint kétszer annyit rendeltek mint amennyit enni bírnak, így rendesen ki kellett tennem magamért.
 
Folyamatosan jöttek az új tányérok, és vitték el az üreseket

Utána elmentünk vásárolni, mert itt sok olyan van, amit máshol nem találok meg. Wanning a tipikus távol-keleti, kis kínai városka, Sanya inkább a turistákra koncentrál, míg Haikou a legnyugatiasabb. Ennek megfelelően tudtam venni végre egy kis sajtot, majonézt, 100%-os gyümölcslevet, hogy csak pár dolgot említsek, ami miatt kiugrottam a bőrömből. Annyira hiányoznak itt a nekünk megszokott tejtermékek, hogy egy laktózérzékeny igazán otthon érezné magát.
 
Na ez pont nem az amit az otthoni boltokból hiányolok

Indulás előtt még beültünk egy kávézóba, ami valószínűleg a kismamákat célozta meg mint elsődleges célcsoport, mert nagyjából ugyanannyi pólyás volt bent, mint felnőtt. Lehet a vízben volt valami, mindenesetre mondtam Lilinek hogy itt ne igyon bele semmibe, mert pár hónap és mehetünk ultrahangra meg bölcsit nézni.
 
Szinte már kényelmetlenül éreztem magam amiért kisbaba nélkül sétáltam be

Hazafele már alig volt annyi halálfélelmem a kocsiban, mintha nyílt vérző sebbel úszkálnék éhes cápák között, pedig a jobbról előzés itt teljesen normális akkor is, ha éppenséggel jobbra az út fele olyan széles, mint amennyi hely az autónak ideális lenne. További vicces dolog, hogy amikor az autópályán eleve belső sávban előznek, és elhagyják a mellettük lévő autót, akkor indexelnek balra, aminek az égvilágon semmi értelme. Egyébként meg múltkor számoltam, harminc perces útnál volt két index és vagy tizenöt dudálás. Hátul ült Lili és Jade kislánya, Zoe, akik együtt játszottak pár játékfigurával. Én nem tudom miről szólt a móka, de Zoe néha megkérte az anyukáját hogy fordítson neki játék közben, és ilyen remek mondatok születtek: pee in my pants, pee on my hand (pisis a nadrágom, pisis a kezem), persze ez nem igaziból, csak a játékban (remélem).
 
A gyerekeknek már nem elég az ovis közös program, volt hogy hangüzenetet küldtek a wechat-en (olyasmi, mint nekünk a facebook), hogy hiányzom, és sokszor este is kérik, hogy menjek velük játszani a medencébe. Legutóbb Lilivel mentem le kettesben, hogy kipróbáljuk a frissen vásárolt labdánkat. Először csak két-három gyerek szállt be, akiket az oviban is tanítok, aztán jött a többi család, és a végén egy tucat gyerek labdázott velünk, kérte hogy dobjam őket a vízbe vagy vegyem a nyakamba. A nyugdíjasok is vérszemet kaptak a játékhoz, úgyhogy a hangulatra nem lehet panasz. Az meg különösen vicces volt amikor ránk sötétedett, és a gyerekek egy emberként ordibáltak ki a medencéből a porta felé hogy kapcsolják fel a lámpákat. Lilit úgy lepték el a kicsik a vízben, mint a Walking Dead-ben a zombik bármelyik mellékszereplőt. Azóta le sem tudunk úgy menni a medencéhez a labdával, hogy ne jöjjenek egyből a törpék.
 
Valahol alul vagyok én
 
Szerintem ha tíz évig élnék itt akkor is tudnának mutatni új ételeket, igazi kincsekbe akkor lehet belebotlani, ha az ember beveti magát a város zegzugos részeibe. A boltok is sok érdekességet tartogatnak, vegyük például a durián nevű gyümölcsöt, ami olyan büdös, hogy a világ legbüdösebb gyümölcseként van számon tartva és a tömegközlekedési eszközökről, hotelekből, éttermekből is ki van tiltva, cserébe az íze is iszonyat rossz. Érthető mennyire kétségbe estem, mikor észrevettem, hogy a csomagoláson lévő hasonló kép miatt citromos nápolyi helyett duriánosat vettem, amit akkor sem ennék meg, ha egy lakatlan szigeten vergődnék étel nélkül egy hete. Ha mégis venni akarnék, akkor figyelmesen kell néznem az árakat, ugyanis az egységár itt Kínában a fél kilóra vonatkozik, nem az egészre. Ahogy a szavatosság feltüntetése is máshogy van: a csomagoláson a gyártás szerepel, nem a lejárat, azt a kínai rúnákból kell kimatekozni. Sós ízt sem könnyű találni, többek között a natúr joghurt és a popcorn is édes.
 
Nagyon friss a szárnyas

Itt a nagyon sokféle tojás a különlegesség


Lokál menza (ha valaki panaszkodott az iskolában, akkor próbálja ki ezt)

Ebéd közben

Végre vettem egy wokot amire már időtlen idők óta vágytam, úgyhogy most már nagyban megy otthon a főzőcskézés
 
Találtam egy makettet a lakásról ahol lakunk, balra a szoba franciaággyal, szemben vele a nappali, mellettük a közös erkély, és a többi:
 
 
Felettünk valaki minden reggel úgy tologatja a bútorokat, mintha naponta változna a feng shui. További érdekesség a lakásról, hogy az áramhasználatról nem számlát kapunk: a folyosón van a mérő ami yüanban számol, és ha elfogy a pénz (és ezáltal elmegy az áram) akkor bedugnak egy kártyát és így töltik fel. Ami szintén szuper, hogy mikor kilépek a lakásból nem sokat kell vacakolni az öltözködéssel, egy fürdőgatya meg egy papucs, és már mehetek is.
 
A kommunikációs szakadékot nem mindig sikerül áthidalni, mert nekem kínaiul van amit mondanak (haha), ők meg úgy néznek rám, mintha nem láttak volna még fehér embert (hahahaaa), de a több évnyi activity játékban szerzett tapasztalatomnak nagy hasznát veszem. Éttermekben is szinte mindig sikerül azt kérni amit szeretnék, kivéve a hideg vizet, ami talán nem is baj, tekintve hogy múltkor láttuk ahogy a pincérnő a pult mögött közvetlenül a nagy kancsóból iszik, amiből nekünk is öntötte a vizet.

Mostanában egyre hasznosabban töltöm az időt, ugyanis elkezdtem dolgozni egy honlapon, amin az általam eddig meglátogatott helyekről fogok írni. A célja az lesz, hogy a tapasztalataimmal minél több segítséget nyújtsak azoknak, akik olyan helyre utaznak, ahol már én is voltam, mindezt árakkal, látványosságokkal, egyéb információkkal. Remélem a következő bejegyzésben már részletesebben is tudok majd mesélni az oldalról.

Addig is szorgosan dolgozom az oviban, és lankadatlan lelkesedéssel tanuljuk az angolt.
 
Enyém balról a második

Közös fotó Jeffrey-vel

Art class

A szülők elmondása szerint azért szeretnek a gyerekek, mert velem lehet játszani, Hát az tuti

Egyik kisfiú szülinapja, a lelkes apuka keresi a legjobb szöget a képhez

A testmozgás is fontos


Amikor nem az oviban vagyok vagy nem az írással foglalkozom, akkor továbbra is szívesen sétálgatok a tengerparton, mert sok érdekes dolgot találni, például állatokat, de "csak úgy" fotózni is szeretek a víz mentén, mert nagyon szépek a színek és a táj. És persze az is előfordul hogy elbambulok és mezítláb belelépek egy döglött medúzába a parton, de hát nekem még mindig jobb mint neki.
 
Tengeri szörny. Szegény nem tudom mit csinált előző életében, hogy most ilyen ronda lett



Közös szelfi tengeri csillaggal, medúzával és sünnel


Középkorú sellők

Topmodell babérokra török

Utolsó békés pillanatok vihar előtt

Víz, ég, felhő


A világ ura!


Mikor visszahúzodik a víz akkor a legjobb érdekes állatokra vadászni

A part mellett valamilyen oknál fogva kitűztek egy csomó zászlót mindenfele, ezen a dombon mi vagyunk legfelül!

Ez már az erkélyről

Ezt pedig csak azért, mert az esőerdőben végre sikerült csinálnom egy szelfit, ahol nem nézek ki tök hülyén

A következő hetekben az ovis munka mellett a honlap lesz az elsődleges projekt, és talán egy utazást is megejtünk valahova augusztusban. Addig is írjatok, ha hiányzom!
Tovább olvasom...

4 - Peking

Mivel nyáron csak minden második héten kell dolgoznom, később pedig már nem lesz több szabadságom, úgy döntöttem ideje egy nagy utazásnak amíg lehet. Az eredeti cél Peking volt, de ahogy néztem a repjegyeket rájöttem hogy ugyanúgy jövök ki, ha egy sima retúrjegy helyett Sanghajt is útba ejtem. Hong Kongot is be kellett terveznem a végére, oda vízumügyintézés miatt kellett mennem. Napokig ment a számolgatás, végül megvettem a repjegyeket: augusztus 20-án délután érkezés Pekingbe, onnan 24-én késő este érkezés Sanghajba, onnan 27-én délután érkezés Hong Kongba, majd másnap, 28-án este vissza a szigetre. Ez kilenc nap alatt négy repülést jelent. A kilenc napból végül tizenegy lett mert nem hagyhattam el Hong Kongot, de erről később.

Természetesen az indulás sem ment zökkenőmentesen. A repülést megelőző napokban egy kisebb tájfun volt a szigeten, fújt a szél és esett az eső, Haikou-ban, a sziget fővárosában ahonnan a repülőnk  is ment, kajak-kenu versenyeket lehetett volna rendezni az utcán. Szerencsére szombatra szép idő lett, és időben indult a gépünk. A második sorscsapás az volt, hogy csütörtökön benyelte a bankkártyám az automata (nem először), így ott álltam pénz nélkül és kártya nélkül, két nappal indulás előtt. Szerencsére ez is megoldódott, elmentem a bankba hogy eltűnt a bankkártyám, és kaptam egy újat. Az utolsó probléma az volt, hogy nem készült el időben a vízumom amivel Hong Kongból tudok visszamenni, de azt mondták majd utánam küldik postán a hotelbe. Gondoltam ha a másik két probléma ilyen szépen megoldódott, akkor ezzel sem lesz gond. Tévedtem, ó mekkorát tévedtem.

Szombaton elindultunk tehát Lilivel a nagy utazásra, kibuszoztunk a vonatállomásra, elvonatoztunk Haikou-ba, repülőre szálltunk, és három és fél óra múlva már Pekingben voltunk.

A reptéren kiváltottuk a tömegközlekedési kártyát, és seperc alatt beértünk a városba. Most először próbáltam ki az AirBnb-t, és egyáltalán nem okozott csalódást. A srác, akitől a lakást béreltük, angoltudásának hiányát lelkesedésével pótolta, és a hely is nagyon otthonos volt, két perc sétára a metrótól, ráadásul jobb árban, mint egy hotelszoba, egy hangulatos sikátorban, azaz hutong-ban.

madár Peking

Az első dolog ami megfogott Pekingben az az volt, hogy végre egy nagyvárosban lehettem. Négy hónapja élek ezen a szigeten, imádom a tengert, a kilátást, a nyugit meg mindent, de itt a legnagyobb bolt akkora mint egy Spar, és az emberek úgy néznek rám sokszor, mint egy ufóra. Jól esett végre egy hatalmas metropoliszban lenni, ahol van nyüzsgés, bármit meg tudok venni, amit akarok (na jó, ez túlzás), és a nyugalomból belecsöppentem egy többmilliós pezsgő városba (több ember él itt, mint Magyarországon összesen).

Első este megkerestük a Nemzeti Stadiont, másnéven a Madárfészket, amit a 2008-as pekingi olimpia szimbóluma. Mindenki mondta nekem hogy micsoda tömegre számíthatok, de a metrón teljesen elviselhető volt a zsúfoltság. Aztán megérkeztünk a Madárfészekhez. Nem számítottam rá hogy csak nekem jutott eszembe ide kijönni este, de arra sem, hogy annyi ember lesz még itt, mint Nándorfehérvár ostrománál. Szerencsére nagy volt a terület amin szét lehetett szóródni, jobbra a Madárfészek, balra a Vizeskocka, középen pedig hatalmas szökőkút terek, ahol a földből felcsapódó vízben játszottak gyerekek és felnőttek egyaránt. Már itt legalább háromszor megállítottak minket közös fotó céljából, pedig azért Pekingben nem olyan ritka a külföldi turista. Ennek ellenére a következő napokban olyan is volt, hogy sorba álltak nálunk. Úgy tűnik itt imádnak sorban állni az emberek. Ennek kapcsán megtanultam valamit Kínában: ahol nincs sor, ott nincs semmi látnivaló. Ha lenne, akkor állna ott legalább száz ember, hidd el.

 
 
 
Fürdő a madárfészek árnyékában

A Vizeskocka
 
Este még útba ejtettük a nagy sétálóutcát, melynek neve Wangfujing, de ez csak villámlátogatás volt, tudtuk hogy később még úgyis visszajövünk.
 
 
Ha már szó esett a metróról: Pekingben a metró tiszta, gyors, könnyű rajta kiigazodni, minden ki van írva angolul, ráadásul olcsó, egész biztos hogy ez a leghatékonyabb közlekedési eszköz a városban.
 
Pekingi metró
 
Pekingi metrómegálló
 
Metrós biztonsági ember és harci ebe, aki még a simogatástól is félt

Metrómegálló

Persze tömeg van a metrón is, de hát Peking olyan tömeg nélkül, mint síelni hó nélkül

Menet közben reklámokat vetítenek a metróalagút falára, és a tévében
különböző műsorok mennek: híradó, receptműsor, kandikamera stb.
 
Másnap reggel kicsattanó energiával, az ágyból kipattanva indultunk útra, hogy megnézzük a Tiltott Várost és a Tiananmen teret, más néven Mennyei béke teret. Olyan optimisták voltunk, hogy azt hittük több látnivaló is belefér a napba. Hát lehet hogy van ilyen időszaka az évnek, de az biztos nem a nyári csúcsidőben van. Csak a Tiltott Város jegypénztárjáig egy-egy olyan ellenőrzésen és soron kellett átjutni, mintha valaki ingyen osztogatna pénzt, és mindenki oda akarna jutni. Mire bejutottunk úgy döntöttünk nézzük meg inkább a teret hátha az jobb mert itt az itteni tömeg brutális, de úgy tűnt Kína lakosságának fele is ezeket a programokat tervezte be mára, így újraütemeztük a napot. De legalább nem volt szmog, ahogy a további napokban sem igazán.
 
Mi az, ami mindig van a kínaiaknál? Esernyő. Mert vagy esik az eső, vagy süt a nap. A lényeg hogy bele tudják nyomni az arcomba. És igen, ahogy a képen is látszik, nagyjából mindenkinek van, és mivel a 90%-uk alacsonyabb mint én, ezért könnyen kikövetkeztethető milyen gyakran csapnak arcon a feltartott esernyő szélével

Első próbálkozásnál csak a Tiananmen torony (Mennyei béke kapuja) túloldaláig jutottunk

Mao Ce-tung mauzóleuma a Tiananmen téren
Mao Ce-tung mauzóleuma a Tiananmen téren

Délután megnéztük a Nyári Palotát, mely a kínai uralkodók pihenőhelye volt régen. Itt szerencsére nem voltak olyan sokan (azaz csak öt-hatmillióan), kellemesen lehetett sétálni a festői környezetben, és még egy kis csónakázás is belefért az emberi kéz alkotta Kunming-tavon.
 
Belépve a Nyári Palota bejáratán

Mint egy császár!





Régi kínai jacht

Igazi sárkány-hajó
Igazi sárkány-hajó

Tizenhét lyukú híd (megszámoltam, nem hazudnak!)


Este tüzetesebben is bejártuk a Wangfujing utcát, főleg arra a részre koncentrálva, ahol mindenféle ínyencségeket lehet kapni, úgy mint sült skorpió, csótány, tengeri csillag, csikóhal és a többi. Én a sült skorpiót kóstoltam meg, de bevallom nem váltotta meg a világom.
 
Szerencsére az utca elején sincsenek még sokan

Esti látkép a Wangfujing utcában


Csikóhal, skorpió, tengeri csillag, mind sütésre várva

Ha kellőképpen lepukkant helyen laksz, egy ilyen vacsorát te is össze tudsz vadászni magadnak

sült skorpió Peking
Tapasztalat első kézből


Mini kacsák
Mini kacsák

No fotó!

De igen, muhahaha! (a kép közepén a nagy fekete állatok skorpiók)


Akciós diktátoros kártyák, csak most, csak itt

Ilyet már láttam korábban egy cikkben: a figura lényege hogy úgy nézzen ki mintha hányna. Lehet venni olyat is ami a másik oldalán lyukas, abba barna trutymót kell tölteni, gondolom nem szükséges részleteznem miért

Elmerültem a pekingi alvilágban (ez a játék amúgy nagyon menő volt,
be kellett kötnöm magam mert annyira mozgott mindenfele)

Lehet hogy ti találtátok fel a puskaport, az iránytűt, a
nyomtatást és a tűzijátékot, de a Rubik-kocka a miénk!

Hétfőn következett a legjobban várt program, a Nagy fal meglátogatása. Kínai ismerőseim tanácsára a Badaling falszakaszt választottuk, mely a legjobban karbantartott és a legnépszerűbb is ezáltal. A többi programhoz hasonlóan itt is jó alaposan utánanéztem mindennek, és tudtam hogy a vonatnál biztosabb megoldás a buszozás, mert míg az előbbi ritkán jár és kiszámíthatatlanul, addig a buszok folyamatosan mennek. Még jobbá tette a kirándulást, hogy csatlakozott hozzánk kedvenc középiskolai padtársam, Dóri, és barátja, akik pár hétig Pekingben voltak. Reggel találkoztunk a metrómegállónál, és felvillanyozva indultunk a buszmegálló felé. Felvillanyozódásunk addig tartott, amíg megláttuk az embertömegnek nevezett masszát, ami a buszra vár. Kínában nem úgy tolakodnak az emberek mint Magyarországon: nálunk megy az anyázás és a testi fenyítés is ha kellőképpen agresszív az ember, itt viszont ha betolakodsz akkor ügyes vagy, senki nem szól semmit. Bár az is lehet csak azért nem szólnak, mert tudják hogy úgysem értenék semmit. A lényeg hogy mi valahogy úgy értünk a buszmegállóhoz, hogy nem a sor végére, hanem a legelejére, a kordon elé kerültünk, így kapásból fel is szálltunk az első buszra. Otthon pofátlanság, itt leleményesség. Na jó, pofátlanság is, de bárki megértene aki látja azokat a sorokat.
Az egy-másfél órás út eseménytelen volt, leszámítva hogy olyan pozícióban ültem a földön, hogy a hátsóm totál lezsibbadt az út végére. De ez semmit sem számított, mert ott voltunk A FALNÁL! Ja, és még 125 millió másik ember is.
Vannak azok a képsorozatok, ahol az összetartozó fotók egyik fele azt mutatja mire számítasz, a másik pedig a valóságot. Ezekben a sorozatokban mindig benne van a kínai nagy fal, és nem véletlenül. Miután bementünk és elkezdtünk felfelé mászni, a szélesebb (2-3 méter) részeknél még csak volt annyi helyed, hogy megvakard az orrod, de a szűkebb átjáróknál, főleg az őrtornyoknál úgy éreztem magam mintha újra 2009 lenne, és a Prodigy koncert harmadik sorában küzdenék az életemért. Néha csak élő embertömegként sodródtam az árral, és sokadszor fogadtam meg, hogy nyáron soha többé nem megyek turistáskodni Kínában. Ennek volt köszönhető, hogy Dóriéktól sem tudtunk könnyes búcsút venni, leginkább úgy láttuk egymást utoljára, mintha a süllyedő Titanic roncsai között integetnénk egymásnak a sok mentőmellényes (ebben az esetben szelfibotos) ember között, miközben egyre távolabb sodródunk egymással.
 
Már távolról sem tűnt túl biztatónak a tömeg
 
 
Közelebb kerülve se lett jobb a helyzet, de mindent felülírt a lelkesedés (legalábbis nálam, szegény fószer fején nem ez tükröződik)





Tonhalak a nagy falnak nevezett konzervben

Természetesen ettől függetlenül a séta jó élmény volt, sokszor megállítottak minket közös fotóra, és a kilátás is szép volt, de mégsem járt át az a „hűha tényleg itt vagyunk a nagy falon” érzés. Nagyjából a 8. toronynál (a Badaling északi oldalán 12 van) többfelé ágazott az út; le lehetett menni siklóval, vissza lehetett sétálni az ösvényen a fal mellett a bejáratig, vagy tovább lehetett menni a falon. Mivel az ember nem jut el minden héten ide úgy döntöttünk tovább megyünk, de rossz lejárón sodort le minket a tömeg, így végül az ösvényen kötöttünk ki. Acélos elszántságomat azonban nem lehetett kikezdeni, ezért – szó szerint – átmásztam a nagy falon, és így visszajutottam a tervezett útvonalra.
 
Nem adjátok oda időben a vízumom?
 
Megoldom!

A következő rész minden addigi fáradságot megért: bár sokkal nagyobb kihívást jelentő lépcsők, emelkedők és lejtők következtek, de csak maréknyi ember maradt erre a szakaszra, a kilátás egyszerűen lélegzetelállító volt, és úgy éreztem olyat látok, ami miatt ilyen messzire jöttem otthonról. Felmásztunk az utolsó toronyig, ahol nem ült több mint 20 ember, mindenki köszöntött mindenkit hiszen tudtuk egymásról, hogy nagyon kemény menetelés volt ide eljutni. Folyt is a barátkozás nagyban, közös fotókat kértek orrvérzésig, ment a verseny ki mennyi idő alatt csinálta meg, nagyon jó volt fent a hangulat, hát még a látvány.
 
 
Ezen a részen már csak a legkitartóbbak másznak

És van is mit mászni







Néhol olyan meredek részek is voltak, hogy négykézláb egyszerűbb lett volna felmászni


Új barátságok szövődtek, melyeknek a nyelvi problémák sem jelenthetnek akadályt

ÉS JOBB HA KINT IS MARADTOK!



Szerencsére nem kellett az egész utat visszafelé is megtenni ahhoz hogy kijussunk, pár perc visszaséta után volt egy újabb ösvény a kijáratig, ahol a szuvenírboltok mellett egy macipark is található.
 
 
 
Este úgy döntöttünk ideje kipróbálni az igazi pekingi kacsát, és szállásadónk, Zack tippjére felkerestük az egyik közeli éttermet. Meg sem lepődtem hogy itt is várni kell, de szerencsére hamar kaptunk asztalt. Az étterem gyönyörű volt, itthon minimum öltönyben és kisestélyiben mennének ide az emberek, de a kínaiak teljesen jól elvoltak a póló és rövidgatya kombinációban is, ahogy én is (mentségemre szóljon, hogy a bőröndbe már nem fért volna be még egy ünneplős ruhaszett is). Kétnaponta eszem kacsát itt a szigeten de ez teljesen másmilyen volt, konkrétan annyira finom, hogy a nagy fal után a második kedvenc élményem lett ez alatt a bő másfélhetes kirándulás alatt. A kiszolgálás is olyan volt mintha hercegi pár lennénk, az árak sem voltak elszállva és teljesen jóllaktam, csak ajánlani tudom a helyet annak, aki Pekingbe látogat.
 
Asztalra várva

A kacsaszelés rituáléja; nem csak feldarabolja, hanem nagyon vékony szeleteket vág, és azokat szépen elrendezi egy tányéron

Miután megterítettek nekünk, egy pincér megmutatta hogyan kell helyesen  tekercset készíteni (ezen a képen a már szépen felszelt kacsa is látható)

Az egyetlen ember Kínában, aki bal kézzel használja a pálcikát

Másnap egyből a Tiananmen térre mentünk, azon belül is Nemzeti Múzeumba. Tudtuk hogy sietnünk kell reggel, mert minden egyes másodperc késlekedéssel másfél ezer kínai áll be elénk a sorba (nem hivatalos becslés alapján). Mikor odaértünk már kígyózott a sor, de szerencsére a sor elején egy család közös fotót kért Lilivel, és amíg ők pózoltak én fapofával beálltam a helyükre. Valószínűleg addigra a család meg is unta a várakozást így senki sem akadt fent azon, hogy az ötfős kínai családot két európai fiatal váltja a sorban. Az első ellenőrzési ponton viszont rögtön ki akartak küldeni minket a sorból, mert hogy strandpapucsban vagyunk. Nem álltam neki magyarázni, hogy a kínaiak állandóan köpködnek, böfögnek, a férfiak félmeztelenül járkálnak a sörhasukat mutogatva, én pedig nem mehetek be egy múzeumba strandpapucsban 40 fokban. Ehelyett inkább a sorra mutogattam, érzékeltetve hogy mennyit vártam már (nem kellett tudnia hogy igaziból csak öt perce pofátlankodtam be). Ő továbbra is el akart küldeni, én továbbra sem hagytam magam, végül beletörődve intett hogy menjünk tovább. Ezt követően az összes biztonsági őr megtalált a sor további részein, én pedig a legkülönbözőbb trükköket vetettem be: nem értem amit mond / úgy teszek mintha nem hallanám és tovább sétálok / ráhagyom és tovább sétálok stb. Bejutva a múzeum elé gyorsan beálltam a legrövidebb jegypénztáros sorba, de onnan elküldtek hogy oda csak kínai személyigazolvánnyal lehet állni, meg amúgy is miért vagyok papucsban. Ekkor jött a biztonsági őrök főnöke, aki kedvesen megkért hogy kövessem, és elindult a múzeum mentén. Kicsit szomorú voltam hogy eddig eljutottam, biztos voltam benne hogy kivezet minket valami hátsó kijáraton, és menjünk a papucsunkkal a fenébe. Ehelyett a kígyózó sorok mellett bevitt egyenesen a múzeumba a főbejáraton, kihagyva a jegypénztáras hercehurcát, ránk mosolygott majd eltűnt. Tanulság: ha sokat kekeckedsz a biztonsági őrökkel és kitartó vagy, akkor bevisznek soron kívül. Bár inkább senki ne kövesse a példám mert felelősséget nem vállalok, ez mégiscsak Kína.
A múzeum érdekes volt, az őskortól kezdődően napjainkig sok minden érdekes dolgot lehet látni, javaslom meglátogatni ha erre jár az ember. Cipőben!
 
Ha mögöttünk helyezkedik el a Tiltott Város és szemben Mao Ce-tung mauzóleuma, akkor bal kézre van a múzeum

Kés, villa, olló, ókori kínai kezébe való

Az agyaghadsereg eltévedt tagjai, akiket azóta is tejesdobozokon keresnek

Középen balról a másodikat szeretném, előtte mossuk is meg, köszönöm

Plágium!

Kész a házi, csak 12 év volt megírni

Ókori kínai Darth Vader sisakja és fénykardja

Az első fekete kínai
Az első fekete kínai

A "nagy" ember beszédet mond a képen

Afrikai szobrok egymást közt: Te sem érted mit keresünk itt?

A múzeum után következett egy még izgalmasabb program, az állatkert. Bár nem szeretem ha az állatokat be vannak zárva vagy rosszul tartják őket (a cirkuszokban egyenesen utálom), az állatkerteket nagyon szeretem. Mégis, a magyarországi színvonalas állatkertekhez képest a pekingi elég nagy csalódás volt. Gondozatlan kifutók, kevés állat, azok is szétszórva a park területén. Összességében elég nyomasztó volt, egy hatalmas felújítás ráférne a helyre. Ami miatt mégis érdemes volt idejönni azok a pandák, három bocs ("elnézést, elnézést, elnézést") várja a látogatókat.
 
 
Dumbó nézelődik
 
Papa mama gyerek elefántpopsi megvan, jöhet a szelfi

A kis víziló ennivaló volt, mindig csak arra volt ereje hogy egy picit felbukkanjon levegőért

Az egyetlen alkalom amikor a kínaiak megállnak a zebránál

A Pandaház belülről
A pandaház belülről

Észre sem veszi hogy ő a sztár

Mi legyen a mai ebéd? Bambusz!

Meg még több bambusz


A szerdai az utolsó napunk volt, de mivel a repülőnk csak este 8 után indult, így még sok minden belefért a napba. Épp ezért délelőtt újra elmentünk a Tiltott Városba, de ezúttal – miután edződtünk pár napot – nem kaptunk infarktust a sorok láttán, hanem megvettük a jegyet, és beléptünk oda, ahova régen csak a császárnak és udvarának lehet. A Tiltott Várost Palotamúzeumnak is hívják, de nem klasszikus múzeumként kell elképzelni: nincsenek benne kiállítási tárgyak, csak díszes kapukon megyünk át hogy nagy terekre jussunk, melyeket díszes épületek öveznek, hogy aztán a következő díszes kapun át bejussunk a következő díszes kertbe. Ennél azért természetesen többről szól a Tiltott Város, be lehet lesni a csarnokokba, például ahol a császár fogadta a követeket vagy ahol pihent. Vannak kisebb mellékutak, ahol a tömegtől elszakadva lehet sétálni, és a túra elején egy pár perc alatt bejárható, pici (igazi) múzeumot is találni.
 
A Tiananmen torony (azaz Mennyei béke kapuja) esti kivilágításban nekem nagyon karácsonyinak tűnik

Könnyedén eljutunk a bejáratig, csak előtte sorba kell állni az ellenőrzésnél a metróból ide, aztán átjutni a kapun a több ezer emberrel, sorba állni jegyet venni, és hipp-hopp, már itt is vagyunk


Kis múzeum a nagy Palotamúzeumban


Keress a képen! (tényleg ott vagyok)




Itt ült a császár amikor fogadta a követeket és más uralkodókat


Nem tudom mi volt bent, annyira nem érdekelt hogy átverekedjem magam egy élő kínai nagy falon

A Tiltott Város mentén, kívül már nagyobb a nyugalom
 
A Tiltott Város után még belefért az időnkbe egy Ég temploma látogatás, ez az a hely, ahova a császárok évente eljártak a jó termésért imádkozni.
 
 
Középen a márványút, ahol csak a császár közlekedhetett

 
Peking igazi metropolisz, és úgy gondolom Kína fővárosaként nem is kell ennél nyugatiasabbnak lennie. Pekingben sétálva megvan az az érzés az emberben hogy az igazi Kínában sétál, mégis egy fejlett és jól infrastruktúrált városban van. Bármikor szívesen visszamennék oda (kivéve nyáron!!). Ha az ember mégis egy modernebb városra vágyik, akkor irány Sanghaj.
 
Disney repülő
Tovább olvasom...

5 - Sanghaj

A gépünk este 11 óra után szállt le, és szerencsére rögtön találtunk egy éjszakai buszt, ami bevitt a városközpontba, így spórolva a taxiút egy részén. Azért csak egy részén, mert egy ponton muszáj volt taxiba ülni, hogy a pontos úticélunkhoz érjünk. Miután kiszálltunk az autóból még jó ideig kóvályogtunk a környéken, míg éjjel fél 1-1 körül meglett a szállás, és végre lepihentünk. A hely egy kis szálló volt, közös fürdővel (érdekes, a foglalásnál nem így emlékeztem rá), de annyira fáradtak voltunk már, hogy ez sem érdekelt minket. Lefeküdtünk aludni, hogy másnap legyen erőnk nyakunkba venni a várost.
Emlékszem milyen lelkesen ugrottunk ki az ágyból Pekingben az első reggel, és hogy nevetve szedtük a lépcsőket a metróban, míg a többi utas a mozgólépcsőn préselődött össze. Így több napnyi menetelés után mi is zombiként vonultunk már a többi emberrel, és álltunk be a sorba a mozgólépcsőnél, ezzel is spórolva az erőnket. Volt is mit spórolni, napi 18-20 km-eket simán lesétáltunk.

Sanghajban 10 perc sétára laktunk a metrótól, és első utunk a People’s Square-re vezetett. Ahogy feljöttünk a metróból és körülnéztünk akkor tudatosult bennem, hogy egy igazi világvárosban vagyunk, hatalmas felhőkarcolókkal és modern épületekkel. Így utólag egy átmenetnek mondanám Peking és Hong Kong között: fejlettebb és nyugatiasabb a város, de lakói ugyanolyan átlagos kínaiak, akikkel itt a szigeten is találkozom nap mint nap.

Tai chi-zó bácsi a People's Square-n 

Pekinggel ellentétben itt kevesebb helyen volt angol kiírás


Akkora volt a forgalom, hogy a lámpa már nem is elég; sok helyen volt rendőri irányítás is


A legkisebb is számít


Durva hely éjjel a People's Squre, nem szégyellik magukat a fiatalok és zenélnek amikor kedvük tartja


Szobor és csípős paprika ültetvények, lehet a huligánokat tartják távol
"Ne firkáld össze a szobrot mert csípni fogja a lábad!"


Ezek sem az otthon megszokott saláták, főleg nem nem egy szupermarketben, mint itt

Pár perc bóklászás után megtaláltuk a téren a Shanghai Museum-ot, ami azon felül hogy ingyen volt, még egy hatalmas előnnyel rendelkezett: nem volt sor. Öt nap pekingi városnézés után ennek elmondhatatlanul örültem. A múzeum épülete nagyon tetszett, kívül-belül egyaránt, és maga a kiállítás sem volt olyan tömény, hogy az embernek már a harmadik terem után kezd melege lenni, és leütne valakit valamelyik ezeréves Ming vázával.


A múzeum jellegzetes épülete


Nemcsak kívülről, de belül is nagyon jól néz ki


Nem tudom miért, de nagyon tetszik ez a kupola


Tudom, ez eléggé klisés egy kínai múzeumban


Pózolj sárkányos vázával!


Ming és Csing korabeli pénzek


Pecsétek, azokból is a különleges fajták


Ókori szexviccek (nem biztos, nem teljesen értem a szöveget)


Ruhatár


Újabb ok, miért ne vigyél múzeumba

A múzeumlátogatás után a sétálóutcán leszálltunk a metróról és kigyalogoltunk a Bund-hoz, mely a Huangpo-folyó mentén elhelyezkedő folyóparti sétány, kedvelt helye a kínaiaknak és a turistáknak egyaránt. Maga a sétány annyira nem is nagy szám, inkább a látvány: a túloldalt hatalmas felhőkarcolókat látni, többek között a Gyöngy-, vagy más néven TV-tornyot (balra a három rózsaszín gömbbel), a World Financial Tower-t (ami úgy néz ki mint egy sörnyitó), valamint Kína legmagasabb, és egyben a világ második legmagasabb épületét, a Sanghai Tower-t.


Megvan a Bund!


Kiálltam a képből


Mögöttem a három fő épület; hagymácska, sörnyitó, colos


A Bund és a nép

Kilátás a Bund-ról
Kilátás a Bund-ról

Egy ideig távolról gyönyörködtünk benne, aztán meg akartuk nézni közelebbről, de metróállomás sehol nem volt a közelben, átúszni meg annyira nem tűnt jó ötletnek. Végül a legkézenfekvőbb megoldás jött szembe és komppal átmentünk a túloldalra, ahonnan pár perc séta után közelebbről is szemügyre tudtuk venni mindazt, amit eddig csak a túloldalon láttunk.


Hajókázás

A Sanghai Torony tövében
A Sanghai Torony tövében


Tanácskoznak a nagyok


Metropolisz


A Gyöny-torony és én


Ilyen táskát szeretnék! (a rohamosztagosra gondolok, nem a retikülre)


Vagy egy ilyet (ez mondjuk már Hong Kong, de a mondanivaló szempontjából ez most lényegtelen)

Találtunk egy Disney-boltot is, nem tett jót a költségvetésemnek.


Ha nem féltem volna hogy eltörik tuti veszek hármat


Emlékszem tavaly júniusban a párizsi Disney boltban álltam percekig és néztem újra és újra a Star Wars VII. előzetesét. Ez most sem volt másképp, csak a város Sanghaj, az aktuális film pedig a Star Wars: Rogue One

Ezt követően visszametróztunk Sanghaj sétálóutcájára, melynek neve Nanjing út, és 6 km-es hosszával a világ leghosszabb sétálóutcája (viszonyításképp: a párizsi Champs-Élysées „csak” 1,9 km). Számos modern üzlet, étterem, és egyéb látnivaló található itt. Pekingben már kiéltük a több hónapos gyorskaja elvonási tüneteinket, úgyhogy itt igyekeztünk rendes vacsorát keresni. Az utcában több food plaza is volt, ahol több emeleten keresztül mindenhol csak éttermek vannak, mindenféle választékban.

Nanjing út
Nanjing út


Sok kínai szülőnél láttam ilyen gyerekpórázt (jutalomfalatot bezzeg nem)

Nanjing út Sanghaj

A sétálóutcában találtunk egy kétemeletes m&m’s boltot, ahol hatalmas lelkierőre volt szükségem ahhoz, hogy ne vegyek meg konkrétan mindent. Mert az az igazság hogy nagyon tudok spórolni az apróságokon, de aztán mindig veszek valami baromságot, Sanghaj esetében például cipőre csatlakoztatható kereket, amivel séta helyett gurulni tudok az utcán (miééért??).

m&m's bolt Sanghaj
Kerüld el ha erre jársz! Pénztárcával be ne menj!

Az m&m's nagy fal, tele különböző fajta csokival
Az m&m's nagy fal, tele különböző fajta csokival (Lili épp pózol valakinek a bal sarokban, csak a szokásos)

A metrók Pekinghez hasonlóan itt is tiszták és könnyen követhetőek, habár kicsit lassabbak; minden megállónál több másodpercet várni kell az ajtó becsukódása után hogy elinduljon a metró, és érkezésnél sem nyílik ki rögtön. Ez talán egy megállónál nem zavaró, de tizenötnél már percekben mérhető a különbség. Emellett itt nagyobb távolságok vannak két metrómegálló között mint Pekingben, ennek ellenére ez a legjobb megoldás a városban való közlekedéshez.


Várunk a metróra

Sanghaj metró
Várakozásnál gyönyörűen beállnak a megfelelő helyre, de amint beér a metró és nyílik az ajtó úgy özönlenek be - nem törődve a leszállókkal -, mintha nem lenne másnap

Sanghaji metró életkép
Sanghaji metró életkép

Vacsora után visszasétáltunk hogy megnézzük kivilágítva is a felhőkarcolókat, és így még szebb látványt nyújtottak mint napközben.

Sanghaj felhőkarcolók este

Este még kimostam pár ruhát kézzel, mert amikor elindultunk Hainanról nem volt arról szó, hogy nem tudok vasárnap haza menni, és nem úgy csomagoltam. Másnap leginkább csak bóklásztunk a városban, megnéztük a Jing’an templomot, végiggyalogoltuk a teljes sétálóutcát, és egyre jobban éreztük az elmúlt hét folyamatos menetelését. Az egyik plázában voltak kipróbálható masszázsfotelek, amik teljesen beburkolták az embert, konkrétan olyan érzés volt, mintha lassan magába szívna. Bele kellett feküdni, bedugni a kezet és a lábat a megfelelő helyekre, cserébe folyamatosan masszírozta a testem legkülönbözőbb részeit; a kezeim, lábaim, hátam, de még a fejem is. A székből kiszállva új erőre kaptam, de venni valószínűleg nem fogok (tekintve hogy nincs rá 10+ millió forintom).


Ha valaki esetleg kedvet kapott a vásárláshoz

Jing'an templom
Jing'an templom

Este direkt úgy értünk ki a Bund-ra hogy megnézzük ahogy felkapcsolják a felhőkarcolók világítását, ezután pedig hazafelé vettük az irányt, mert másnap, szombaton utaztunk tovább.
Most nem ugyanarról a sanghaji reptérről repültünk ahova érkeztünk, így lehetőségem volt kipróbálni valamit, ami nagyon tetszett amikor előzőleg olvastam róla. Kétségkívül nem a legolcsóbb megoldása a reptérre jutásnak (hiszen a 2-es metróval mindkét reptérre, sőt a legfontosabb nevezetességekhez is el lehet jutni), de szerettem volna kipróbálni a maglev vasútat, így a 4 yüanos metrózás helyett 50 yüanos vonatjegyet vettem. A maglev vasút elve hogy nem hagyományos síneken megy, hanem a mágnesességet kihasználva lebeg a sínek felett, ennek következtében nagyon gyorsan is tud haladni, konkrétan a 430 km/h-t is eléri. Olyan pályája van amit sehol nem szabad megtörni, így az autóutak felé épült. A reptérre 8 perc alatt kirepített, sokszor pedig olyan ferdén ment a vonat, hogy tiszta vidámpark érzés volt.
 
Maglev vasút Sanghaj
"A vonat nem vár..." - Főleg ha 430 km/h-val is tud menni
 

Elmélyülten élvezem a száguldást

A reptéren Lilivel könnyes búcsút vettünk, mert ő ment vissza Haikou-ba, én pedig mentem tovább Hong Kongba. Nekem a munkavízumom ügyintézése miatt kellett odamennem, és mint pekingi tartózkodásom alatt kiderült a vízumom nem készült el időben, így nem lehetett tudni meddig kell ott maradnom. Kínába nem mehettem vissza tehát lejárt vízummal, de Hong Kongban maradhattam, hiszen ez speciális közigazgatású város és ide nem kell vízum.
Tovább olvasom...

6 - Hong Kong

Azzal hogy nem az eredeti tervek szerint, vasárnap mentem haza Hong Kong-ból, már egyből buktam a vissza nem téríthető repjegyem árát, ami elég érzékenyen érintett, mert 50 ezer Ft-ról beszélünk. És akkor még nem költöttem plusz szállásra, étkezésre, ésatöbbi… Nyilván senki nem kezd el sajnálni, hogy szegény szerencsétlennek Hong Kong-ban kell lennie, de én nem így éltem meg a helyzetet. Ha a praktikus részét nézzük, a pénzemet szeretem jól beosztani, és ez a gikszer nagyon, nagyon sokba került nekem (ráadásul nem is az én hibámból). De amitől igazán rosszkedvem lett az az volt, hogy nem tudtam meddig kell ott lennem. Azt tudtam, hogy hétfőn találkozom egy ürgével aki intézi a vízumom, és leghamarabb kedden kapom vissza, tehát minimum két extra éjszaka. De nem lehettem benne biztos hogy elsőre megkapom, mert a kínaiak nagyon fontoskodóak és kötekedőek vízumügyintézés terén. Bizonytalan volt az egész, akár egy plusz hét is lehetett volna a dologból, és mivel senkit nem ismertem, nem volt nálam semmi csak a fotógépem és a hátizsákom tele ruhával (ami kb. 4 napra elég), nagyon elveszve éreztem magam. Összeírtam pár dolgot ami érdekel, de az Űrmúzeum és a Sztárok sétánya is le volt zárva felújítás miatt (meg sem lepődtem), sok érdekesség pedig vagy messze volt, vagy nagyon drága. Amennyire örültem Pekingben az első napon hogy végre egy nagyvárosban vagyok, annyira vágytam most vissza a kis szigetemre a tengerpartra, a kényelmes ágyamba.

De menjünk sorba, mert ettől függetlenül Hong Kong nagyon is megér egy kirándulást, sok mindenben különleges, kezdjük a szállással. A reptérről bebuszoztam egy emeletes busszal a belvárosba (itt minden busz emeletes, kivéve a minibuszok), a szállásom Kowloon-on, a szárazföldi részen volt, annak is a legfrekventáltabb részén. Kowloon fő utcája ugyanis a Nathan Road és én itt laktam, ráadásul pár perc sétára a Viktória-öböltől. A szállást nem volt könnyű megtalálni, de pár perc ténfergés után megtaláltam a liftet, amivel a 13. emeletre kellett felmennem, mint azt korábban megküldték e-mailben. Az épületbe négy oldalról is be lehetett jutni, és el lehet képzelni a tumultust, ha már a liftnél kordonok voltak, ráadásul a liftek nem is mindegyik emeleten álltak meg; volt ami csak a páros emeletekre ment, volt ami csak a páratlanokra, meg még volt többféle változat, az ember abba a sorba állt be, amelyik lift az ő emeletére vitte. Megtalálva a recepciót kaptam egy papírt rajta sorszámmal, majd amikor sorra kerültem és elintéztük az adminisztrációt, megmutatták a szobámat. Na már most Kowloon a világ legsűrűbben lakott része (bár még mindig sokkal jobbnak éreztem Pekinghez képest), és mivel a terület nem fog nőni, emberből viszont egyre több van, így a szállások mérete is elég kicsi. Szobakeresés közben a 4-7 m2-es szobák voltak az átlagosak, így tudtam, hogy egy doboxra számíthatok. Ennek ellenére VIP kiszolgálást kaptam, ugyanis a recepciós büszkén mondta, hogy az én szobámhoz ablak is jár! Ez konkrétan egy fél m2-es ablak volt, rálátással a két méterre szemben lévő másik miniablakra, de nem panaszkodom, szép szobát kaptam, nagyobbat mint reméltem.

Az épület belülről, a fotón kapásból benne van kb. 20 hostel részlete


Jobbra a zuhanyzó+WC másfél négyzetméteren, a többi része a szobának nagyjából az ágy, de még TV is volt, egy szavam se lehet

Egy ilyen épületben millió hostel üzemel, nagyjából minden emeleten van három-négy. Bejelentkezel a recepción, megmondják melyik emelet melyik részére kell menni, és ott nyílik egy ajtó. Ott bejutsz egy folyosóra, és azon belül van sok-sok szoba, az egyik a tied. Senkinek se legyenek hiú ábrándjai ha ilyen helyen fog aludni: még az éjszaka közepén is nagy a ki-bejárkálás, füldugó ajánlott (tökéletesen hallani ahogy a szomszéd pisil, mert az ő WC-je közvetlenül az ágyad mellett van a fal másik oldalán), a szoba nem egy Hilton de még csak nem is 2 csillag, viszont az ár-értékarány jó, az elhelyezkedés pedig kiváló.
Rögtön első este el is sétáltam a Viktória-kikötőhöz, mely a világ egyik legforgalmasabb kikötője. Ameddig csak láttam magas épületek mindenfelé, ehhez képest Sanghaj falunak tűnt.
 
Kellemes időben minden este nagy tömeg van az öbölnél

hongkong space museum
Hong Kong Space Museum, könnyen felismerhető a planetárium gömb alakú épületéről

A Cimszácöü-óratorony
A Cimszácöü-óratorony

francfranc
Kedvenc nevű üzletem


Csak szerintem vicces, hogy a pénzváltós csaj pólójára az van írva hogy HUF?


Nem ám fémből van az építőállvány, jó a bambusz is


Egyem a pofiját
Egyem a pofiját

Sok mindent megfigyeltem Hong Kongról az első napban, leginkább azt, hogy ez nem Kína. Szinte mindenki beszél angolul, nem köpköd az utcán, és tudja mi az a sorban állás (tehát Pekinggel és Sanghajjal ellentétben nem özönlenek be a metróba abban a pillanatban ahogy kinyílik az ajtó, hanem engedik hogy leszállj). A kínaiak szinte egyenlő számban képviselték magukat a többi nemzettel, és minden sarkon arabok próbáltak rám hamis órákat sózni. Bal oldali közlekedés van, amit az egész ott tartózkodás alatt nem sikerült megszoknom, mindig rossz felé néztem szét a járdáról. Egész éjjel nyüzsgött a város és sokkal jobban élveztem volna, ha nem lebeg előttem annak a lehetősége, hogy még másfél hétig itt kell lennem.
Másnap reggel vasárnap volt, és gondoltam ideje a városnézésnek. A délelőtti programnak az eltévedést választottam, és amikor már annyira elegem lett hogy nem restelltem volna taxira is költeni, akkor kiderült hogy nem úgy megy az. A kétirányú utak el vannak választva középen fallal vagy más kordonnal, így nem lehet csak úgy egyik irányból befordulni a másikba, tehát ha rossz irányba álltam, és a forgalom a Hong Kong sziget felé ment, akkor ott hiába magyaráztam a taxisofőrnek hogy én nem arra akarok menni. Hong Kong amúgy gazdag város, látszik az autókon is, de itt valamiért a taxik mind régiek voltak, ami nagyon tetszett.
 
Taxik Hongkong
Hongkongi taxik

Itt lakik a kínai Sherlock Holmes
Itt lakik a kínai Sherlock Holmes

Hiába a feliratos segítség, párszor megpróbáltam elüttetni magam
Hiába a feliratos segítség, párszor megpróbáltam elüttetni magam

A városban egyébként nagyon hasznos volt kiváltani az Octopus kártyát, ami nem csak a tömegközlekedési eszközökre, hanem többek között a taxiban, boltokban, éttermekben is használható volt. A tömegközlekedési kártyát amúgy mindhárom városban kiváltottam, sokkal gyorsabb és praktikusabb, mint állandóan sorban állni jegyvásárlásnál, főleg mert úgyis metróval közlekedünk a városban.
 
Hongkong metró
Szerencsére a világrekord népsűrűség nem a metrón mutatkozik meg


Hongkong metró
Pekinggel és Sanghajjal (és nagyjából egész Kínával) ellentétben Hong Kongban valóban megvárják amíg az ember leszáll a metróról, és csak utána szállnak be

Este megnéztem kivilágítva is a Viktória-kikötőt, valamint a 8 órakor kezdődött lézershowt ami Guinness-rekord, mint a világ leghosszabb állandó hang- és fényjátéka, majd megkerestem a Temple utcai éjszakai piacot.
 
Hongkong lézershow
Lézershow (a zenét képzeljük hozzá)

Több ilyen pad is várta azokat, akik megálltak egy kicsit pihenni, és leültek vagy ledőltek volna

A Temple utcai éjszakai piac egyik vége
A Temple utcai éjszakai piac egyik vége

Temple utcai éjszakai piac
És a piac belülről (alkudni itt is lehet, sőt, kötelező!)

Másnap reggel találkoztam a vízumügyintéző ürgével az egyik metrómegállóban, akiről tudtam hogy beszél angolul, és hogy milyen papírokra van szüksége. Elég hamar kiderült hogy nincs nálam minden ami kell neki (pedig mindent vittem amit előzetesen kért), és hogy az angoltudása nagyjából egy tízszavas szókincsre korlátozódik. Vissza kellett mennem a hotelbe egy kis papírért, amit a reptéren adtak amikor megérkeztem Hong Kong-ba. Azt mondta enélkül nincs vízum, én meg imádkoztam hogy meglegyen, és szerencsére meg is találtam a szálláson. Nem voltam messze, fél óra alatt megjártam oda-vissza, és odaadtam neki a papírt. Akkor mondta hogy nem írtam kérvényt, hogy miért szeretnék Kínába menni. Eddigre már olyan ideges lettem, hogy azt fontolgattam megfojtom a csávót, de ez nem sokban segített volna elő a vízumszerzést. Így hát megbeszéltük hogy találkozunk másfél óra múlva, én pedig visszamentem hogy megírjam a levelet. Vicces, de a legnehezebb része a papírszerzés volt, kb. tíz helyre kellett bemennem mire szereztem üres fehér papírt. Késő délelőtt odaadtam neki mindent (újra), ő elvette a dokumentumokat, az útlevelem, és egy fotót (még jó hogy a lelkemre kötötték előzőleg hogy négy képet csináljak, kettőt fehér háttérrel, kettőt kékkel). Komolyan mondom, ne akarj vízumot Kínába.
 
vízumfotó Kína
Készül a fotó a vízumhoz, még Pekingben. Miután megkaptam az infót hogy két fehér és két kék kép kell (jesszusom micsoda négyes alliteráció) azon tűnődtem ezt vajon hol fogom elintézi, mikor is öt perc múlva szembejött ez a hely. Persze azóta kiderült hogy sok hűhó volt semmiért ennyi képet csinálni, de akkor nagyon örültem a szerencsémnek

Ezután nem volt más dolgom mint várni másnap délutánig, mikor is kiderült hogy kapok-e vízumot, és ez esetben azonnal megyek vissza a szigetre, vagy elkaszálták a kérvényem és malmozhatok tovább Hong Kongban. A várakozással töltött bő egy napban azért nem végig a szobában depiztem, megnéztem a Sztárok kertjét (apró kárpótlás a Sztárok sétányával szemben), sétálgattam a Tsim Sha Tsui Promenade-on, és átkompoztam Hong Kong szigetére is.
 
Kowloon Park
Kowloon Park

Jet Li kéz
Nagyobb a kezem mint Jet Li-nek! (Sztárok kertje)

Na gyere ha mersz!

Életkép az Űrmúzeum előtt
Életkép az Űrmúzeum előtt

Csillagkomp Hongkong
Csillag komp (a székek támlája előre-hátra tolható volt, attól függően hogy merre van a menetirány)

Hongkong óriáskerék
Már Hong Kong szigetén (távolban a Hong Kong Convention and Exhibition Centre)

Hongkong villamos
A szigeten van villamos is, mely a buszhoz hasonlóan emeletes, és már több mint száz éve üzemel

A szigetre a Victoria-Csúcs miatt mentem, ahova a PeakTram-mel lehet feljutni, ez leginkább a mi fogaskerekűnkre hasonlít. Már a sorban állás is remek élmény volt, kiálltam egy sort, akkor kaptam egy kártyát amivel átmehettem az úttest másik oldalára, ott igazoltam a kártyával hogy már kiálltam egy sort, így beállhattam a jegypénztáros sorba.
 
Errefelé még a sorban állás sem olyan mint máshol

Ezzel a kártyával állhattam be a jegypénztárhoz az út másik odalán

A csúcsra pár perc alatt felvitt a jármű, sokszor olyan meredeken mentünk, hogy azt hittem ennyi volt, a szerkezet végül megadja magát a túlerőnek, és visszazuhanok a mélybe a sok kínaival. Szerencsére nem így történt, így lehetőségem volt fentről megcsodálni a kilátást. Ezen kívül sok üzlet, étterem, és kisebb múzeum is található fent.
 
Miután megvettem a jegyet, de még nem tudtam beszállni a Peak Tram-be, a köztes folyosón egy kis múzeum mentén várakoztunk
 
Peak Tram Hongkong
És már itt is van

Peak Tram Hongkong
Kicsit csalok az időrendiséggel, ez már lefelé készült

Viktória-csúcs Hongkong
Kilátás nappal

Viaszmúzeum fent a csúcson
Viaszmúzeum fent a csúcson

3D interaktív kiállítás
3D interaktív kiállítás

Bubba Gump Hongkong
Ha bárkinek kétsége lett volna: a Forrest Gump-ból ismert Bubba Gump étterem valóban létezik, többek között Hong Kongban a Viktória-csúcson

Ha egyszer nagy leszek...
Ha egyszer nagy leszek...

A 60x optikai zoom-mal messzebbre látni, bibibííí

Viktória-csúcs Hongkong
Megérte fent megvárni az estét
 
Miután lejöttem a VIktória-csúcsról megkerestem a közelben lévő Lan Kwai Fong-ot, mely az éjszakai élet központja, sok bár és étterem található itt, közel a Central metrómegállóhoz.
 
Lan Kwai Fong Hongkong
Lan Kwai Fong 

Kettőt fizetsz, egyet kapsz, hülyének is megéri
Kettőt fizetsz, egyet kapsz, hülyének is megéri

Másnap kijelentkeztem a szállásról és az összes cuccommal a hátamon útra keltem, hogy meglátogassam kedvenc ovisomat, Bellát, aki Hong Kong szigetén él. Bár csak két hétig volt a csoport tagja, nagyon a szívemhez nőtt, valószínűleg mert nagyon okos és mert mindketten imádjuk a dínókat. Ha tudtam volna milyen szép helyen lakik fel sem megyek a Viktória-Csúcsra, ugyanaz volt a látvány. Volt már szerencsém ötcsillagos hotelben lakni, de ehhez a lakáshoz képest az csak vidéki panzió volt. Két órát játszottunk, utána ő ment az iskolaelőkészítőbe, én pedig vissza Kowloon-ra.
 
Ezt a kilátást én is meg tudnám szokni

Dínórajzolásra felkészültünk


Eddigre már mindent egy lapra tettem fel, és a fejemben pörgettem a lehetőségeket. Nem volt szállásom, nem volt váltóruhám, és már nem volt türelmem se. Elmetróztam a találkozási pontra, és vártam a vízumos csávóra. Nincsenek rá szavak mennyire megkönnyebbültem mikor megkaptam a vízumom, még akkor is – és itt jön a szokásos kínai csavar – ha csak 14 napra. Mert hogy időközben kiderült hogy mégsem a munkavízumot kapom, nem ám, azt majd elintézzük ha visszamegyek, csak ez az információ valahogy nem jutott el hozzám. Pedig akkor nem így szerveztem volna az utat, és nem kéne keseregnem mennyi pénzt költöttem el feleslegesen. Kezemben a vízummal azon nyomban megvettem a repjegyem az esti repülőre vissza Haikou-ra, és már süvítettem is a reptér felé az emeletes buszon, ahol felül az első sorban élveztem a kilátást.
 
Emeletes busz Hongkong
 
Emeletes busz Hongkong
 
Emeletes busz Hongkong
Úton a reptérre

Hongkong kikötő

Hongkong kikötő

Természetesen a gép késve indult, ezért nem értem el az utolsó vonatot Haikou-n, így nem tudtam hazamenni, és még mindig volt köztem és az ágyam között majdnem 200 km. A leglogikusabb az lett volna ha egy éjszakát a reptérhez közeli szállodában alszom, de már annyira haza akartam menni, hogy ezt nem tudtam megtenni. A taxisok 600 yüanért vittek volna haza ami nagyon sok, én meg annyira eltökélt voltam, hogy elindultam gyalog, nem tudom mire számítottam, csak menni akartam. Végül találtam egy autóst, aki a taxis ár feléért elvitt, ami még mindig baromi sok, de őszintén megmondom, már csak haza akartam kerülni, és mikor sikerült, akkor elmondhatatlanul boldog voltam.
 
A kiránduláshoz kapcsolódóan álljon itt most néhány ruha, amit az út során láttam.
 
Ez Sanghajban készült, ahol ugye egész Kínához hasonlóan be van tiltva a facebook, de azért akad egy bátor legény a gáton, aki dacol az elnyomással. Persze a kék színt azért a kínai nemzet piros színére cserélte

Felhívás keringőre?

Akinek nem INKE ne vegye magára
Akinek nem INKE ne vegye magára

A kreativitás nem ismer határokat

VISSZA HAINAN-RA

Kicsit visszafele megyek a történetmesélésben, mert Hong Kongból csak négy napja értem vissza, de előtte is sok idő eltelt a szigeten az új bejegyzés óta. 
Sok minden egetrengető izgalom nem történt, volt egy nagyobb tájfun még júliusban, akkor kicsit beázott a lakás, pedig olyan a fekvése, hogy esőben még az erkély sem lesz vizes, most mégis vizespálya lett a nappaliban.
 
Valami közeleg...

Már a bejáratnál is úszni kell



A minionok is kidőltek

Csak az óriás bírta, de őt nagyon kikötötték előzőleg

KKK
Munkában a KKK (Kárelhárító Kertész Kommandó)

Az új Baywatch-os fotóimnak egyelőre várniuk kell

Egyik nap egy tengerparti séta során találtunk egy rákocskát beakadva egy halászhálóba, és mivel semmi éleset nem találtam, hazafutottam a körömvágó ollómért. Négy km és 25 perc múlva már nagyban folyt a mentőexpedíció, a rákocska pedig élvezte szabadságát.
 
Jól belegabalyodott szegény fickó

Már majdnem kész!

Még az ollóinkat is összeérintettük

A szabadság édes íze

Próbálom összeilleszteni a magyar konyhát az ázsiaival, legújabb kísérletem a pörköltes szusi volt.
 
Előkészületek

Piros Arany és wasabi a husi alatt


Nagyon finom lett, de a rizspálinka elhagyható (sőt)

Még egy próbálkozás: tintahalas zöldséges tészta

Néztem az olimpiát is, bár rejtélyes okokból a kínai tévé valamiért a kínai, és nem a magyar versenyzőkre koncentrált.
 
 
Már korábban szót ejtettem Belláról, a lesifotókon látszik mekkora hódolóra tettem szert személyében.
 
Tanulunk



Egy percre sem tágított mellőlem


Bár most nincs sok gyerek, de azért mindig kitalálunk valamit hogy ne unatkozzunk (olyan megoldásokat szoktam keresni, ahol nem áll fent a veszélye annak, hogy megölik egymást).
 
Mr. Gentleman
 
Kedvenc képem, azt hinné az ember hogy beállított, pedig nem


Én is szeretnék ilyen pólót!!

Első próbálkozások az evőpálcikával

Nem is tudtam hogy van Breaking Bad lego

Az alvó gyerek a jó gyerek


Valaki nagyon büszke

Yo, tesó!

A kisfiú neve Tiger, így ez egy T betű. Más is hitte rajtam kívül hogy a Stonehenge részlete?

Megtanítottam nekik a waltz alapjait


Hagyjál, nem vagyok itt!

Ismerkedés a formákkal

Fekvőtámasz kísérletek

Sosem állítottam, hogy én már nem vagyok gyerek

Csapatépítő az oviban


Ha nem dolgozom vagy a honlapom csinálom, szerencsére azért akkor is van lehetőségem elverni a maradék szabadidőmet.
 
A tengerparti sétáknál mindig sok szép helyet és érdekes állatot lehet találni


Több hónap után eljutottam moziba is, kínai nyelvű film, de angol (és kínai) felirattal, valamiért kizárólag 3D-ben

Főszerepben az egyik kedvenc színészem, Jackie Chan, aki 62 évesen is zseniális, megérdemli a tiszteletbeli Oscar-díjat amit most fog kapni!

Lett egy (az eddigiekhez képest) normális gép a kondiban, ami alapjáraton nem lenne hírérték, de minden alkalommal amikor lemegyek edzeni szét van esve, mert ha elrontják nem tudják megcsinálni. Már mindig úgy megyek le, hogy tudom hogy szánnom kell pár percet arra hogy megjavítsam a gépet (van rajta több mint egy tucat csiga, nem egyszerű)
 
A következő időszakban a szabadidőm továbbra is a honlap szerkesztésével fog telni, ezen felül a munkavízum körüli hercehurcán lesz még mit izgulnom. Remélem a következő bejegyzésre már kész lesz mindkettő :)
 
Tovább olvasom...

7 - Bangkoki kitérő

Néha úgy érzem, hogy ha van Isten akkor időnként szabadságot vesz ki, a sok krízishelyzetet félretéve kiválaszt egy-két szerencsétlen flótást és őket vegzálja pihenésképpen. És úgy tűnik engem különösen szeret ebből a szempontból. Más okot nem tudok elképzelni, ami miatt megint ennyire kiszúrt velem az élet, azon belül is Kína, melynek következtében nem csak Ázsiából, de még a kontinensről is el kellett mennem egy kis időre, úgyhogy a legutóbbi nehézkes hongkongi hazatérésem után most először Bangkokba, majd Magyarországra vezetett utam, hogy az indulástól számított bő két hét múlva már újra Hainan szigetén átkozhassam a kínai vízumrendszert.

Történt ugyanis, hogy miután Hong Kongban megkaptam a két hetes ideiglenes vízumom már csak egy lépésre voltam a végleges, egy évre szóló munkavízumtól. Mivel úgy alakult hogy ez pár nappal pont csak a kéthetes legális tartózkodásom után fog megérkezni, ezért elmentünk Haikou-ba, hogy kérjünk még egy ideiglenes vízumot, amivel áthidaljuk azt a pár napot. Természetesen nem kaptam meg, így ott volt a szitu, hogy a következő hétfőn el kell hagynom Kínát, de csak szerdára lesz kész a papír, amit így majd utánam postáznak. A kezdeti sokk és anyázás után elkezdtem megtervezni hogy a legtöbbet hozzam ki a dologból, és a sok matekozás után az útitervem így festett: 4 nap Bangkok, 3 nap Kambodzsa, utána improvizálok, közben Hainan-ról utánam küldik az elkészült munkavízumos papírt, amivel úgy masírozok majd be Kínába, mint Napóleon Párizsba (csak én a Diadalív helyett a reptéri fémdetektor alatt sétálok át). Elintéztem a szállásfoglalásokat, vettem repjegyeket, igényeltem online kambodzsai vízumot (ilyet is lehet), kötöttem biztosítást, majd hétfőn útnak indultam. Még csak 20 perce indultam el a reptér felé, amikor jött a hír hogy kész a munkavízumos papír, két nappal korábban mint hittük, kell még rá egy-két pecsét és postázzák utánam. Ez nagyon jó hír volt, így úgy voltam vele hogy egy héten belül megyek is vissza, előtte pedig jöhet egy kis városnézés. Naiv vagyok, úgy tűnik semmit sem tanultam a korábbi esetekből.


A sencseni reptér nagyon jól néz ki, itt kellett átszállnom Bangkok felé

 
Útitárs


Eléggé meglepődtem, hogy a kínai járaton magyar bort reklámoztak a repülős újságban

Bangkokba gond nélkül megérkeztem hétfő este, és a Khaosan Road-nál (ami a város egyik – ha nem a – legnépszerűbb utcája) lévő szállásom nagyon hamar megtaláltam egy reptéri vonat és taxi kombóval. Itt a taxi nem csak a gazdagok kiváltsága, ahogy sok minden más is, ez is nagyon olcsó az országban. A szállásomhoz olyan szűk és ijesztő sikátor vezetett, hogy bármelyik hasfelmetszős horrornak remek színhelye lenne, és már átkoztam magam hogy olyan szállást választottam, ahol a vesémmel fizetek a szobáért, amikor elém tárult egy nagyon szép és tiszta lobby egy üvegfalon át.


"Te tényleg olyan hülye vagy hogy itt vettél ki szobát?"


Most vettem észre hogy ez ugyanaz a macska később a szállásnál. Gyanús

A szobám nagy volt, szépen kitakarítva, a dolgozók jól beszéltek angolul, és ára is nagyon kedvező volt. Miután ledobtam a cuccaim elindultam felfedezni a Khaosan Road-ot és környékét, és első látásra beleszerettem a városba.


Annyiba került ez az erkélyes szoba, amennyiért Hong Kong-ban  csak egy pici dobozt kaptam, egy fél négyzetméteres ablakkal

Másnap újult erővel vetettem be magam a városnézésbe, kezdésnek a Királyi Palotát választva. Előre utána olvastam a helynek, és láttam hogy csak hosszú nadrágba lehet bemenni. Mivel nem akartam hogy a ruhabérléssel is lehúzzanak (ami nagy biznisz a palotánál), betettem a szürke melegítőnacim, és a világ legkényelmesebb múzeumlátogatását könyvelhettem el. A számomra eléggé egysíkú kínai kolostorok után nagy felüdülés volt látni az aranyozott, díszes épületeket, melyek lélegzetelállító látványt nyújtottak. Össze-vissza bolyongtam köztük, néha betérve egy-egy érdekes fegyver- vagy más kiállításra.


Nem úgy van az hogy bármilyen ruhában bemehetünk


Már a belépés után rögtön van mit nézni


Nem azért vagyok melegítőnadrágban, amiért a szalonnás fagyit is bicskával eszem (azaz mert paraszt vagyok), hanem mert csak így lehetett bemenni


Őrizzük a palotát


Lelkes pózer a falfestmények előtt



Helyi biztiőr


Arany ameddig a szem ellát


Macska a kambodzsai Angkor Wat makettjében (ekkor még azt hittem hogy pár nap múlva látom az igazit is)


Char Lee angyalai


Több száz éves fegyverek a kiállításon, nemcsak Thaiföldről


A fegyverek éber őre. Felkelt hogy ne fotózzam ha megoldható, aztán visszaaludt

Az idillt – és a következő napjaimat – azonban egy üzenet sikeresen derékbe törte, történt ugyanis hogy jött egy üzenet a főnökömtől. Azt írta hogy ugyan megvan a munkavállalási engedély, de magához a vízumhoz haza kell mennem MAGYARORSZÁGRA, és ott kell igényelnem. Nem hittem a szememnek, először azt hittem Hong Kong-ot akart írni Hungary helyett és elgépelte, de elég hamar kiderült hogy nem. Ha nem kérdeztem meg előzőleg százszor akkor egyszer sem: „Tuti elég majd az a papír, és visszamehetek Kínába? Igen, igen, igen.” Hát mint kiderült nagyon nem, nem, nem.
A következő fél nap számomra kábulatban telt, de közben megnéztem még a palotához közel, pár száz méterre található Wat Pho-t, melynek legnagyobb nevezetessége az arannyal bevont hatalmas, 46 méter hosszú és 15 méter magas fekvő Buddha szobor, mely a legnagyobb beltéri Buddha ábrázolás.
 
Elég kényelmetlen póz de úgy tűnik neki bejön

Szoborról sem csináltam még panorámaképet


Hiába csikizték a talpát, nem csikis (a munkások jól érzékeltetik a szobor hatalmas méretét)

Nemcsak a szobor volt szép Wat Pho templomában (és most nem magamra gondoltam)


Buddha és a mókusok, 2017 telén a mozikban

Nekik már csak ülőhely jutott, a nagydarab elfoglalta az egyetlen fekvős részt


Ezután áthajóztam a túlpartra 3 baht-ért cserébe, és megnéztem a hatalmas és fenséges Wat Arun templomot, mely felújítás alatt állt, így nem lehetett felmászni a tetejére. Valaki nagyon forgatja bennem a tőrt.
 
"Van szád, tudsz olvasni, tudsz kérdezni, köszönöm" - hajóállomás

Bácsi a hajónk mellett

Wat Arun-t már messziről észreveszi az ember


Itt sem spóroltak az arannyal


Úgy tűnik nagyon sok lépcsőtől kímélt meg a felújítás

Nem mellesleg meredek lépcsőktől


Bangkokban nagyon sok iskolás csoportot láttam, egyenruhában

Mindeközben számoltam és gondolkodtam, végigzongoráztam az összes lehetőséget, de a lényeg ez volt: menjek vagy maradjak? Annyit szívtam már a vízum miatt, annyi pénzt buktam rajta, és most még egy retúr magyarországi repjegyet is ki kell fizetnem, ami így utolsó pillanatban megvéve barátok között is 235 ezer forint körül van. Logikai és érzelmi alapon is végül úgy döntöttem hogy nem fogok kiszállni, beleállok a mostani helyzetbe, és megpróbálom kihozni a legjobbat. Sajnos így a kambodzsai túra ugrott, amit tudtam lemondtam, de például a repjegy és a vízum árát már nem lehetett visszatéríteni (adjunk hozzá 30 ezret a fenti 235 ezerhez). Így hát felkészültem, hogy három bangkoki éjszaka után, egyetlen kis kézipoggyásszal hazarepüljek Thaiföldről Budapestre.
Mivel volt még időm városnézésre, megpróbáltam maximálisan kihasználni a lehetőségeim. Felfedeztem a Khaosan Road és a mellette lévő Soi Rambuttri nyüzgő közegét, ahol éjszaka volt igazán élet. Én nagyon szeretek enni, és itt bőven volt miből válogatni. Nagy kedvencem, a pad thai tészta elképesztően finom volt, és egy hatalmas adag már 400 forintból kijött, garnélarákkal is csak plusz 150 forinttal volt drágább. De az utcákon egymást váltogatták a grilles ételek, a kebabosok, a gyümölcsösök, vagy akár a skorpió, óriáspók vagy bogár árusok.
 
Pad thai első kézből

Kókusz fagyi, tölcsér helyett kókuszban

10 baht-ért, azaz kb. 75 forintért lehetett lefotózni a bogaras standokat

Nagyon tetszett egymás mellett a gyorséttermek és az utcai árusok kontrasztja, főleg mert az előbbieket alig látogatták, annyira jó volt a helyi kínálat

Kedvenc vacsorám, mindössze kb. 530 forintért

Vacsora a Khaosan Road-on

Szegény pára először kóstolja meg a duriánt (és valószínűleg utoljára)

A bárokból élőzene szólt, az utcán freestyle-osok táncoltak. Az utcán a szuvenírvásárláson és evésen kívül csináltathattunk afrofonást, hennát, de rendelhettünk akár diplomát, nyelvvizsgát vagy jogosítványt is (egy magyar jogosítvány is ki volt állítva a példák között). Persze úton-útfélen leszólítják az embert: tuktuk? taxi? masszázs? ping-pong show? happy end? Sokszor mindezt egy ember kérdi. Nem tudom elképzelni, hogy valaki egyszerre vezet tuktukot, és próbál bejuttatni egy ping-pong show-ra.
 
Félórás masszázs 120-150 baht-ért cserébe


Soi Rambuttri



Az a kuki biztos nem azt jelenti ott, mint nálunk, de nekem vicces volt

Ebből valószínűleg semmit nem vihettem volna fel a kézipoggyászomban

Aragorn, a nimfapapagájom a világhír felé!

Nyelvvizsga? Jogosítvány? Diploma? Diákigazolvány? Sajtóbelépő?


Ha már a híres-neves ping-pong show: Bangkok leghírhedtebb és így a turisták számára az egyik legvonzóbb része Patpong, a piroslámpás negyed. Természetesen ez sem maradhatott ki a városnézésből, így egyik este útnak indultam hogy saját szememmel is láthassam. A taxisok sok pénzt kértek a dugó miatt (sok alatt úgy értem hogy thai viszonylatban nézve, még magyar tárcával sem lett volna nagy durranás), úgyhogy gondoltam ideje kipróbálnom a buszt. Miután meglett a megálló és a busz is, leültem egy székre, és a jegyszedő néni minden új felszállóhoz odament. Kifizettem nagyjából 3 baht-ot (23 forintot) a jegyért, és kényelmesen hátradőltem, hogy kiélvezzem az amúgy dugó nélkül 20 perces, így kb. másfél órás utat. Sokszor a busz szó szerint percekig nem mozdult, olyan forgalom volt, de ez itt teljesen normálisnak számít.
 
Ezen a busztáblán igazodjon ki az ember

A jegyszedő néni megígérte hogy szól amikor le kell szállnom, de... elfelejtette

Ha dugó van akkor se előre, se hátra

Patpong-hoz érve megnéztem a helyi kirakodókat a Patpong Night Bazaar-nál, és egy dologban különböztek attól, amiket eddig láttam: itt az árusok az út közepén voltak, és mind a két szélükön, az út mentén éttermek, bárok, sztriptízklubok csalogatták a turistákat, kacsingattak a vetkőzőslányok, haverkodtak a felhajtósrácok.
 
Mindenkit üdvözülünk a Másnaposok 2-ben

Patpong éjszakai vásár

Középen egy kis ruha, szuvenír, miegyéb, oldalt meg a klubok

Miután háromszor oda-vissza legyalogoltam az árusokat, úgy gondoltam ha már itt vagyok muszáj benéznem egy híres bangkoki klubba is, így hagytam hogy az egyik „programfüzetet” lóbáló csávó leszólítson, aki kapva kapott az alkalmon. Azt mondta csak egy sört kell vennem 100 baht-ért, és nincs semmi más rejtett költség (100 baht nagyon sok egy sörért, de egy klubban megéri). Arra számítottam, hogy az egyik utcafronton lévő kis klubba megyünk be, gyorsan körülnézek majd szedem a sátorfám, a maradék pénzem és szerveim, mert ezek nem olyan helyek, amelyikről bármelyik turistakönyv azt írná hogy az ember egyedül látogassa. Mint kiderült újdonsült idegenvezetőmnek eltérő tervei voltak mert teljesen más irányba indultunk, átvágtunk az árusokon, fel egy lépcsőn, majd bevitt egy olyan ajtón, amit az utcáról nem is látni. A helyre betérve egy tipikus, lilás-rózsaszínes színben úszó termet láttam, középen egy színpaddal, amin 5-6 lány riszálta magát úgy, mint az LSD hatása alatt álló mókusok. Két dolgot vettem rögtön észre miután beléptem: én vagyok az egyetlen vendég az egész teremben, valamint egy nőt a színpadon, aki gyertyaállásban foglalt helyett, és a lába között szívott egy cigit a nemiszervével (máshogy egyszerűbb lenne kifejezni magam, de hátha gyerekek is olvasnak. Nekik üzenem hogy a cigi rossz, akár a száddal, akár a punciddal szívod. Hopp, csak kicsúszott.) Még felocsúdni sem volt időm, már a kezembe is nyomták a 100 baht-os söröm, leültettek egy helyre, és mindkét oldalamon helyet foglalt egy-egy lány, akiknek határozottan jót tett a sötétség. Én elég hamar a vészkijáratokat kezdtem keresni a szememmel, amikor is elém toltak egy papírt meg egy filcet, hogy írjam rá a nevem. Azt hittem azért kérdik a nevem, hogy majd így közvetlenebbül tudjanak beszélgetni velem. Ráírtam a nevem a papírra, amit az egyik lány elvitt a színpadhoz, és odaadta egy ránézésre 40-50 éves nőnek. Ő picit barátkozott a szöveggel, majd fogott egy filcet, feldugta oda ahova korábban egy kolléganője a cigit, majd a színpadon akkurátusan elkezdte írni a nevem egy üres papírra. Én nem hittem a szememnek de próbáltam laza maradni, hogy a kívülállók számára úgy tűnjön számomra mindennapos az írásnak ezen formája. Közben a mellettem lévő csaj próbált barátkozni, és megkérdezte honnan jöttem. Nagyon abszurd volt az egész. Miután leírta a nevem, mondták hogy adjak neki egy százas borravalót. Mivel a felszólítás hangsúlya nem egészen a kéréshez volt hasonló, gondoltam ennyibe nem halok bele, és kivettem egy százast, amit odaadtam neki. A százassal kijött a pénztárcámból két húszas is, amire úgy csapott le a mellettem lévő két csaj, mintha aranyrudak lennének. Az egyiket visszaszereztem, a másikat a csaj olyan helyre tette ahova gumikesztyűvel sem nyúltam volna. Akitől elvettem a 20 baht-ot – ami nagyjából kemény 150 forint – olyan csúnyán nézett rám, hogy elkezdtem gondolkodni a bangkoki magyar nagykövetség számán, hátha még jól jön. Eddigre már hárman ültek körülöttem, és a színpadiak is engem akartak lekötni, mint egyetlen vendéget. Még fel sem ocsúdtam a kifosztásomra tett kísérletből, amikor nyújtottak felém egy kötelet, hogy fogjam még és kezdjem el húzni. Megnéztem hol a kötél vége, és mondtam hogy kösz nem, inkább nem fognám meg. A csaj nem zavartatta magát, elkezdte húzni helyettem, és a kötél végeláthatatlanul jött ki egy másik lány lábai közül, aki a színpadon állt. Onnan lehetett tudni hogy halad a kötél, hogy 10-15 centinként volt egy papírcsillag a zsinóron, és egyre több ilyen csillag került elő. Akkor sem nyúltam volna a kötélhez ha a végén a munkavízumom van. Mikor végre elfogyott a kötél és mondták hogy neki is adjak borravalót, úgy éreztem elég volt a mókából, és ideje menni, így kitértem az új borravaló elől, és a kiszabadítottam magam. Odamentem a pulthoz, és mondtam hogy kifizetném a százast a sörömért, aztán hazamegyek zuhanyozni és elégetni a ruháim. Kicsit babráltak a számológéppel, majd elém tolták a számlát, amin az állt, hogy 2200 baht. Olyan meglepődve néztem a papírra mint lufiárus a nyílzáporra, de valahol számítottam arra hogy nem lesz olyan egyszerű innen kiszabadulni, és hogy a lányok piáját – ami valamivel drágább mint az én söröm – is nekem kell fizetni. Először diplomatikusan próbáltam kezelni a problémát, és mondtam nekik hogy eddig 100 baht-ról volt szó. Ők kevésbe voltak diplomatikusok, és mondták hogy nem, ennyi. Hiába mondtam hogy volt itt egy csávó, akivel megegyeztem, azt mondták nincs itt semmilyen csávó (és már tényleg nem volt). Úgy láttam itt észérvekkel semmire sem megyek, így a sarkamra álltam, hogy én ezt ki nem fizetem. Úgy tűnt hozzá vannak szokva a harcias vendégekhez, mert egyből körbeállt három alulöltözött csaj. Aki korábban még mellettem ült és próbált a fülembe duruzsolni, most a karomat kezdte rángatni, hogy fizessek de rögtön. Gyorsan alkalmazkodtam a megváltozott tárgyalási stratégiához, iszonyatosan nagyot csaptam az asztalra, és elkezdtem kiabálni, hogy egy százast fizetek, többet nem, mindenki húzzon oda, ahol a cigijüket is szívják. Ettől kicsit megszeppentek és egyből elkezdtek alkudozni, de semmiképp nem voltam hajlandó többet fizetni, mint 100 baht. Végül beletörődtek, és az egyik csaj már úgy lökdösött ki, mintha én akartam volna ott maradni reggelig. Nagy kárt nem tett bennem mert egy feljebb alacsonyabb volt, de nagyon nevettem magamban, hogy aki még tíz perce el akarta nyerni a kegyeim, most szó szerint ki akar dobni. Mire az ajtóhoz értem már annyira tetszett a szitu hogy hangosan nevettem, és bár a buszmegállóig párszor a hátam mögé néztem, egyik puncival-papírsárkányt-hajtogató-amazon sem akart utánam jönni. Nagyon örültem hogy semmit olyat nem fogtam meg a klubban ami miatt később lerohadhat a karom, egészen addig, amíg elmeséltem Anyának a sztorit. Ő hívta fel rá a figyelmem, hogy a filctollat amivel leírtam a nevem valószínűleg nem sterilen vették elő egy dobozból csak az én kedvemért. Anya nagyon nevetett az arckifejezésemen, mikor rájöttem hogy igaza van.
Másnap, az utolsó teljes napomon elmentem a Bangkoki Nemzeti Múzeumba, mely a Királyi Palotától csak 10 perc sétára található (imádom az olyan városokat, ahol a legtöbb nevezetesség ilyen közel van egymáshoz). A múzeumban egy-két iskoláscsoporton és néhány egyéb látogatón kívül nem nagyon volt senki, így teljesen nyugodtan tudtam nézelődni, nem úgy mint például Pekingben, ahol csak kihalásos alapon lehetett egy-egy vitrin tartalmát közelebbről is megtekinteni. A múzeum több épületben mutatja be a térség történetét, nekem nagyon tetszett.
 
Jéé, még egy iskoláscsoport a bejáratnál

Gengszter-fotó

A szerzetesek a múzeumban is szerzetesek maradnak

Bárhogy kértem, nem volt hajlandó a kamerába nézni


Ki mondta hogy a buddhisták nem szeretik a rockzenét

Az egyik első thai írógép, a billentyűzeten érdekes betűkkel


Thai dumbók

Délután elmentem a Lumpini Parkba, őszintén megmondom csak azért, mert az interneten úgy olvastam, hogy ott szabadon bóklászó nagy varánuszokat lehet látni. Nem is kellett csalódnom, pár perc múlva szembejött az első példány, és utána még nagyon sokat láttam, az egészen aprótól a legalább két méteres óriásig.
 
A park bejárata

Nagyon sok varánusz mászkált szabadon, én meg örültem mint majom a farkának



A parknak ettől függetlenül is kellemes hangulata volt, sokan kocogtak, volt szabadtéri kondi, ráadásul nem a szokásos nálunk is sok helyen megtalálható felnőttjátszótér, hanem kézisúlyok, fekvenyomó padok és állítható gépek. Ráadásul a helyi metrót is kipróbálhattam, amit egy városban sem mulasztok el.
 


Piknik a parkban


Van azért modern része is Bangkoknak


Kínával ellentétben itt tényleg megvárják amíg leszáll az ember


Nem mintha olyan sok utast kéne kerülgetni


Visszafele írtózatos dugó volt, a buszmegállót amúgy sem találtam sehol, így motor-taxival mentem vissza a szállásra

Bangkok összességében nagyon tetszett, a város, az emberek, az ételek, a hangulata, minden, szeretnék még ide később is visszajönni.
 
Utcai árusok

Séróbáró

Szieszta

Utcakép

A Királyi Palota mellett

Este még utoljára sétáltam egyet a Khaosan Road-on és a Soi Rambuttri-n, majd eltettem magam a másnapi hosszú út előtt. Mivel ilyen hirtelen alakult hogy haza kell mennem csak pár embernek szóltam, Anyának direkt nem, őt meglepni készültem. A hazaút zökkenőmentes volt, 11 órás út Bangkokból Moszkvába, majd onnan két és fél óra alatt Budapestre. Mivel Thaiföldhöz képest 5 óra az időeltolódás, így hiába utaztam sokkal többet, délelőtt 10-kor indult a gépem Bangkokból, és már este 8 óra előtt Budapesten voltam. Nagyon fura érzés volt, hogy hiába vagyok a világ másik végén, gyakorlatilag egy napon belül haza tudok menni (persze nem ingyen).
 
A bangkoki reptér is nagyon jól néz ki

Hatalmas és modern

Az orosz légitársaság járatán még játszani is lehetett, kár hogy olyan lassú volt a gép reagálóképessége, hogy átrepültünk egy időzónát mire észrevette hogy megnyomtam egy gombot
Tovább olvasom...

8 - Másfél hét Budapest, vissza Kínába

A reptéren Ádám jött ki elém (legjobb barát/régi gimis osztálytárs/az autóm bébiszittere a távollétemben), és egyből Anya felé vettük az irányt, aki azt hitte Ádival fog találkozni. Elsőnek így is volt, de aztán kiléptem az árnyékból, és Anya olyan hanghatásokkal ugrott a nyakamba, hogy félő volt hogy a szomszédok csendháborításért kihívják a rendőrséget, a helyi mókusok pedig szívinfarktussal fordulnak le a fáról. Anya nagyon örült nekem, remegő kézzel kb. négy fotót posztolt ki rólam sebtiben, és miután megígértem neki hogy nem tervezek rögtön másnap visszarepülni, ő is ment aludni, meg én is.


Anya szorító ölelésében

A következő napok nagy kihívása a vízum elintézése volt, de nem csak nekem. Mivel a fent már említett Ádi, Máté és Marci (mind a gimis keménymagból) azt tervezte hogy meglátogat engem, így úgy alakult hogy egyszerre kellett intéznünk a vízumot, nekem a munkát, nekik a turistát. Csütörtök este érkeztem Budapestre, Kínából szerdán adták fel a papírokat postán, és együtt izgultunk hogy időben megérkezzen, mert kellemetlen lett volna ha ők ki tudnak utazni hogy meglátogassanak engem, miközben én még otthon vagyok. Szerencsére már hétfőn megjött a papír, kedden együtt mentünk a nagykövetségre igényelni a vízumot, szerdán pedig együtt vettük át. El sem hittem, végre a kezemben tartottam a munkavízumom! Egyetlen szépséghibája volt csak, hogy egyszeri belépésre jogosít fel (tehát miután beutaztam, ha esetleg elmennék Kínából nem léphetek be újra az országba), ennek intézése jelenleg is folyamatban van, de állítólag ez a normális eljárás (no comment).
Vicces adalék: Ádi munkahelyi címére kértem hogy küldjék a papírokat, melyek meg is érkeztek rendesen. Ádi volt olyan kedves hogy lefénymásolta nekem őket, és úgy adta oda az eredetikkel együtt reggel a nagykövetség előtt. Miközben rendeztem össze a papírokat vettem észre, hogy eggyel több fénymásolat van, mint eredeti. Kis utánajárás után kiderült, hogy az egyik papír ott maradt a fénymásolós cégnél, mikor felhívtuk őket mondták is: "fura betűk egy nagy piros pecséttel?". Szerencsére nem okozott gondot ennek a papírnak a hiánya, és az eredetit is sikerült visszaszerezni, ritka happy end a vízumintézés világában.
Az otthon töltött másfél hétben annyi rokont és barátot sűrítettem be amennyit csak tudtam, nem beszélve a finom magyar étkekről és italokról, amik elmondhatatlanul hiányoztak (főleg a sajt és a tejföl). Eddig nem volt honvágyam, de most hogy otthon voltam erőt vett rajtam az érzés, főleg mert ez a váratlan látogatás kigolyózta a karácsonyi hazalátogatós terveim. Mindenesetre jó volt látni Anyát, a húgaimat, a barátaimat, és úgy indultam vissza, hogy kihoztam ebből a másfél hétből amit lehetett. Valamint vettem több kiló konzervet, fűszert, bort stb., amit a fiúk elosztottak háromfelé a bőröndjeikben, és úgy hozták ki nekem. Ők előbb mentek Kínába mert Pekinggel kezdtek, én pedig egy hétfői napon, két héttel azután hogy Hainanról Bangkokba repültem, elindultam vissza Kínába.
 
Meglátogattam a madaraim, Aragornt...
 
...és Stellát
 
Végre újra vezethettem, hiányzott nagyon

Megnéztem a felújított Moszkva teret (nekem az marad, nem Széll Kálmán tér), fiatalkorom meghatározó színhelyét

Mivel most jó ideig nem tervezek hazamenni, nagymamám megcsinálta nekem a karácsonyi, szilveszteri és szülinapi menüt egyben

Találkoztam a keresztlányommal, akinek a keresztelője alatt épp Hong Kongban voltam

Anya kreatív elméjét dicséri a kép: mint látható a parfüm teteje elég hegyes, így nem tudtam elvinni, a doboza túl sok helyet foglalt, így Anya múmiát csinált belőle

Odafelé macerásabb az út, délután 1-kor indult a gép Budapestről Londonba, onnan következett egy London-Hong Kong, egy Hong Kong-Haikou, onnan bevonatoztam Wanningba, kicsit buszoztam hazáig, és másnap este 7-re értem haza. Nem olyan, mint leugrani a Balatonhoz a hétvégén.
Az érkezésem után másnap egyből mentem dolgozni az oviba, a kevés alvás és a jet lag nem könnyítette meg a dolgom, de ezt a pár napot kibírtam a hétből, a gyerekek aranyosak voltak, mint általában (direkt nem úgy írtam, hogy mint mindig).
Pénteken Haikou-ba is el kellett mennem, hogy megkapjam a vízumomhoz tartozó állandó tartózkodási engedélyt, de a kormányhivatalba azt mondták előbb túl kell esnem az orvosi vizsgálaton. A vizsgálatot végző kórházba fél 12-re értünk, de természetesen csak 11-ig dolgoztak, meg sem lepődtem. Mivel másnap, szombaton kezdődött a nemzeti ünnep így hazajutni is csak busszal sikerült mert a vonatjegyek elfogytak, elképesztő embertömegek voltak mindenhol, mert ezalatt az egy hét alatt nincs munka, és mindenki hazautazik a családjához. Ilyenkor egyáltalán nem érdemes Kínában turistáskodni, mert mindenhol sokkal-sokkal többen vannak.
 
Ez a valami úgy készül, hogy kap az ember egy műanyag tálat, aminek az alján jégdara van. Utána a tálat tele lehet pakolni mindenféle jóval (gyümölcs, bab, édesburgonya stb.), ráöntenek valami löttyöt, további fél kiló jégdarát, valami vaníliaszerű öntetet, és kész a szörnyedelem

Buszút hazafele

A fiúk szombat este érkeztek meg Haikou-ra Pekingből, én pedig jó házigazdának megfelelően kimentem eléjük. Mivel az utolsó vonatot már lekéstük, így taxiznunk kellett, ahhoz pedig alkudni. Egy ilyen útért 600 yüant szoktak kérni, én egy nénivel letornáztam 520-ra, és elvitt minket egy parkolóba, ahol nekiállt telefonálgatni. Elég hamar kiderült hogy nincs még meg az autó, és amikor látta hogy elfogyott a türelmünk, akkor betuszkolt minket a kocsijába. A csomagtartóba a három nagy bőröndből csak egy fért be, úgyhogy nem volt éppenséggel first class. De legalább úton voltunk, még ha olyan lassan is ment a néni, hogy gyalog is előbb leértünk volna. Akkor lett igazán izgalmas a dolog amikor az autópályára való felkanyarodás után egyből félrehúzódott a kocsi, rögtön a felüljáró alatt. Aki sok filmet néz, az tudja hogy a leszámolós filmekben ez ideális helyszín szokott lenni. Mi sok filmet nézünk, és kicsit elgondolkodtunk az életünkön, mikor érkezett egy autó hátulról, villogtatva a fényszóróit. Pár hónap Törökország és Kína után már hozzászoktam ahhoz hogy itt vannak furcsa dolgok, de a többiek utólag halálközeli állapotokról számoltak be. Végül nem aludtunk a halakkal, csak átültünk egy másik kocsiba, aminek már két bőrönd is befért a csomagtartójába, és a sofőr is gyorsabban ment. Itt az egyetlen izgalom az út utolsó fél órájában feltűnt csótány volt, ami az autó belsejében szaladgált kedve szerint, és bár addig épp hogy elfértünk, ha felénk szaladt akkor hihetetlen gyorsasággal tudtunk a kocsi egyik végéből a másikba húzódni. A sofőrünk rá se rántott, én meg élveztem hogy a sötétben a többiek nyakát birizgálom, akik minden érintéstől felugrottak, már amennyire erre lehetőségük volt az autóban.
 
Haikou reptér

Miután sikeresen megérkeztünk hozzánk és elpusztítottunk egy csomó gombócot és sört, kialakítottuk a fekvőhelyeket. Bár a nappali hatalmas, attól még nem lesz puha a padló, de a kreativitás legyőzött minden akadályt, és sikerült kialakítani három kényelmesnek tűnő fekhelyet.
 
 
A következő napokban igyekeztünk sok mindent bepréselni, a fiúk most voltak először tengerben, de pancsoltunk a medencében is, megnéztük Wanningot, felfedeztük a környéket, filmeztünk, kártyáztunk, biliárdoztunk, szusit csináltunk, éjszakai fürödtünk, volt itt móka és kacagás. Nekik is végig kellett szenvedniük azokat amiket én végigkóstoltam, így többek között a durián, az olcsó rizspálinka, és a kókuszlekvár  sem maradhatott ki a repertoárból, természetesen úgy kínálva, mintha a világ legfinomabb étkét nyújtanám feléjük. Kedvencem az volt, amikor valamelyikük megjegyezte hogy enne egy jégkrémet, én meg mondtam, hogy mit ad Isten, pont van egy itthon. Ez nem volt véletlen, az érkezésük előtt áttúrtam az egész mélyhűtőt a boltban hogy találjak egy duriános jégkrémet, és csak az alkalomra vártam, de miután megkóstolták, minden pénzt megért a dolog.
Örültem hogy itt voltak, nem azért mert hiányoztak, mivel egy héttel előtte otthon voltam és csomót találkoztunk, inkább azért mert hoztak egy kis változatosságot az itteni mindennapokba. Nekik is tetszett Hainan, főleg a zsúfolt Peking után volt kellemes kontraszt a csendes sziget.
 
Nincs ing, Wanning

Városnézés közben, nem a legoptimálisabb fényviszonyokkal

A pillanat amikor rájössz, hogy elég lett volna kevesebb wasabi is a szusiba


"Ne menjen be!"

Tengeres csoportkép

Mátéval lelkesen próbálkoztunk az önkioldós vízbeugrós fotón de egyszerűen nem akart sikerülni, pedig lőttünk legalább negyven képet.
 
Az egy dolog hogy még egyszerre való ugrást sem sikerült összehangolni

De vagy túl későn sikerült...

...vagy túl korán

Versenyfutás/úszás az önkioldóval

MIÉÉÉRT NEM SIKERÜL???



Félsiker

Amikor az önkioldót felváltották a többiek akkor már jobb képek készültek

De a csoportképhez újra kellett az önkioldó, valamint hogy átérjek a medence egyik végéből a másikba 10 másodperc alatt

Komoly fiús kép, kivéve balról a második, aki nindzsa akar lenni

Ezért bedobtuk a vízbe


Még a thai és magyarországi út előtt sem állt meg az élet természetesen, dolgoztam az oviban, bejártam Wanningba, gyönyörködtem a szigetben.
 
Lehet az ÁNTSZ szóvá tenné, hogy a fél disznót a szupermarketben az emberek között cipelik át, úgy ugrottam félre hogy ne húzzák végig a lábamon

Csak néha esik, de akkor nagyon

Pici medúza
 
Hasznos tanács

 
Tengerparti sziklák
 
Na végre találtam valamit amit Jackie Chan-nel reklámoznak

Micsoda póló!

Tanuljuk a pózolást

De jó is volt gyereknek lenni. Kivéve hogy akkor felnőtt akartam lenni

Balról a negyedik, felülről a második az enyém, ha esetleg beköszönnél

Még mindig elég feltűnőek vagyunk

Újabb példa arra, hogy a zebra csak felesleges felfestés: nem vezet sehova

Szeptember 10-én volt a Tanárok napja, amikor is kaptam egy ilyen szép piros borítékot, benne 300 yüannal

Nem vagyok építész, de szerintem ennek a háznak fordítva kéne állnia

Halászok (mármint nem én)

Kilátás a kisebbik erkélyről


Hercegnő

Álmodj nagyot!

Teddynek is külön hely jár az órán

Volt egy szülinaposunk és megleptem egy ppt-vel

A lufimaffia

Jeffrey, akit megbabonáz a természet (és a kaja)


Művelődik a kicsi

Wanningi állatkereskedés


Októberben nem fog szétvetni a munka, az első hét ugye szünet volt, és továbbra is csak minden második héten kell dolgoznom. Továbbra sem teljesen 100%-ban megoldott a vízumom, hiszen az állandó tartózkodási engedélyt még el kell intéznem, de nagyon remélem, hogy nem lesz több ilyen váratlan (és költséges) meglepetés. Ha valamit megtanultam az elmúlt hónapokban az az, hogy bármikor történhet valami, ami teljesen felborítja az ember addigi terveit. Ennek tudatában megpróbálok kiélvezni minden napot, és arra gondolni, hogy bármi is jön ezután, amit itt eddig átéltem azért már megérte küzdeni és kitartani.
Tovább olvasom...

Megtalálsz Youtube-on is:

szia@beferekaborondbe.hu

@beferekaborondbe.hu

Külföldi állások