BLOG / Párizs / Párizs, a fény(kép)ek városa

Párizsról mindenkinek hasonló dolgok jutnak az eszébe: Eiffel-torony, romantika, Eiffel-torony, kultúra, Eiffel-torony… én azonban talán kicsit máshogy asszociálok erre a városra, mint a többség.

Az okokat a családomban kell keresni, tudniillik eddigi két utamat velük tettem meg a fények városába. Először 2007-ben, amikor a három húgommal és Anyával utaztam, egy távoli rokonunk lakásában laktunk a Champs-Elysées közelében, az erkélyről a Diadalívet lehetett látni. Rokonunk nemcsak házigazdánk, hanem idegenvezetőnk is volt a kint eltöltött egy hét alatt, így a kötelező látványosságokon felül az igazi Párizst is láthattuk. 2015-ben Anyával voltunk kettesben, akkor egy másik rokonunknál, ugyancsak egy bő hetet. Mindkétszer ingyen szállást kaptunk, ingyen kaját, és bőven volt időnk felfedezni a várost. Jól hangzik, ugye? Hát, ahogy mondani szokták, az életben semmi sincs ingyen.

Aki ismeri a húgaimat azoknak nem kell részleteznem, hogy a 2007-es kirándulás miért hasonlított inkább egy Bear Grylls-féle túlélőtáborra. Nem tagadom, voltak olyan pillanatok amikor épp egyikük sem nyavalygott valami miatt, de ez csak azért történhetett meg mert mind aludtak. Költői túlzás nélkül állíthatom, hogy több dráma volt egy hét alatt, mint amennyit három argentin szappanoperában összesen lát az ember. Igazság szerint ezeket az emlékeket próbálom olyan mélyre nyomni a tudatom alá, hogy még hipnózissal se lehessen előhozni a későbbiekben, úgyhogy a beszámolómban inkább az Anyával közös, 2015-ös júniusi utazást veszem górcső alá.

Már az előkészületeknél is voltak problémák, sőt, utólag úgy mondanám, hogy figyelmeztető jelek. Anya felhívott egyik nap, hogy ő majd szeretne fényképezni, de elromlott a gépe. Először is megkérdeztem, hogy muszáj-e egyáltalán fényképeznie. Tudni kell róla, hogy az összes eddigi szülinapot, névnapot, karácsonyt, húsvétot, szilvesztert, hóesést, nagy vihart, kis vihart, nyaralást, érdekes követ, érdekes felhőt, a fotógép lencséjét amit elfelejt levenni, tehát nagyjából mindent lefotózott, ami az elmúlt pár évtizedben történt. Néha véletlenül videóra van állítva a kamera, így van kb. félmillió darab kettő-öt másodperces videó, amit eredetileg fotónak szánt. Persze néha szándékosan szeretne videózni mert valószínűleg úgy képzeli, hogy majd egyszer összeül a család, és megnézi milyen érdekesen fújta a faleveleket a szél tizenöt évvel ezelőtt egy borús októberi napon. A húgaimmal annyira nem díjazzuk a non-stop videózást, ezért az évek alatt egész cseles lett és valahova a polcon eldugja a kamerát, hogy úgy videózzon a karácsonyi vacsora alatt. A fentiekből is látszik, hogy miért tiltakoztam a fotózás ellen, de természetesen hajthatatlan volt. Tanácsot kért, hogy új fotógépet vagy tabletet vegyen, én pedig a másodikat javasoltam mert az hasznosabb, és úgysem a National Geographic-nak csinál képeket.

A reptéren rögtön fel is lett avatva a tablet, mert kellett nagyjából hetvenháromezer ”most indulunk” kép. Ezen még túltettem magam, de utána előkerült a hátizsákjából a fényképezőgép. Csodálkozva, és a körülményekhez képest még nyugodtan kérdeztem, hogy ez mégis hogy lehet. Kiderült, hogy bizonyára valami isteni csoda hatására megjavult a fényképezőkép, de azért megvette a tabletet is, mert miért ne, és elhozta mindkettőt, mert miért ne. Így indult a tortúra, mert Párizsban mindent le kellett fotózni, mindkét géppel, és minimum tizenkétszer, mert vagy belelógott valaki, vagy elmosódott, vagy Anya kövérnek látta magát a képen a 45 kilójával. És ha ez nem lett volna elég valahogy rájött hogy mi az a szelfi, de a technikának már valószínűleg nem nézett utána, mert a legtöbb ilyen képén csak a homloka látszik és minden más felette, vagy másik esetben az ujja, ahogy kitakarja a fél kamerát. Én támogatom, hogy kövesse a legfrissebb trendeket, csak engem kihagyhatott volna.

Természetesen az évek alatt azért már megedződtem, úgyhogy ennél több kellett, hogy elvegye a lelkesedésem. Ahogy lepakoltuk a cuccainkat érkezés után egyből nyakunkba vettük a várost. Anya már többször járt a városban mint Ady, így egy túllelkesült idegenvezető energiájával indult velem a sétára. Én az Eiffel-tornyot szerettem volna elsőként viszontlátni, úgyhogy azt mondta sétáljunk picit a Szajna parton és hamarosan ott vagyunk. Benne voltam a kis sétában, de javasoltam hogy később váltsunk metróra, mert gyalog túl messze vagyunk. Anya azt mondta jobban ismeri a várost, mint a tenyerét, ne aggódjak, hamar lesétáljuk. Két óra séta után már túl voltam az aggódáson és egy másik idegállapotba kezdtem kerülni, ami elég sok kiabálással tud járni. Anya továbbra is csak nyugtatott, hogy lám már látszik az Eiffel-torony teteje, de mivel egy 300 méteres toronyról beszélünk, aminek a teteje kis túlzással Lyon-ból is látszik, annyira nem lettem nyugodtabb. Közben kiderült az is, hogy Anya miért kampányolt ennyire a séta mellett: otthon bemagolt mindent a hidakról, hogy majd fel tudjon vele vágni. Az elején érdekes volt, de miután a harmadik nap ugyanazokat az érdekességeket hallottam tizenhetedszer, úgy éreztem, hogy a párizsi hidakról szóló ismereteimet sosem leszek képes kitörölni az agyamból.

A nagy séta utáni első közös programként együtt fedeztük fel a Notre Dame-ot, ahol egy másodpercre fordultam el és már el is vesztettem Anyát a több száz turista között. Kisgyerekként ilyenkor biztos kétségbe estem volna, de itt inkább igyekeztem kihasználni a nyugalom édes perceit, és bebarangoltam Quasimodo törzshelyét. A templom meghittségét csak kicsit törte meg az egymással ordibáló kínaiak hangja (azóta megtudtam hogy nem veszekedtek, ők így beszélgetnek). A Notre Dame amúgy gyönyörű, mellette a Szajna-part tele van árusokkal, valamint a közelben be lehet fizetni egy hajóútra, így a folyóról láthatjuk a város legnagyobb nevezetességeit, valamint Anyát, aki egy-egy jó kép érdekében fél lábbal már a vízben van.

A héten a párizsi látnivalók egy részét közösen, egy részét egyedül néztem meg. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy Anya már mindent látott többször, és inkább más, alternatív programokat választott múzeumlátogatás helyett. Ha még őszintébb szeretnék lenni akkor azt is megnevezném oknak, hogy kicsit kikezdte az idegrendszerem hogy annyit fotózott, mint az összes japán turista együttvéve, mindezt ugye tablettel és fotógéppel is. Nem maradt ki az Eiffel-torony, ahova érdemes gyalog felmenni addig amíg lehet (azaz a 2. emeletig, onnan már lift visz a legtetejére), mert egyrészt így olcsóbb a jegy, másrészt szerintem sokkal feelingesebb a lépcsőzés. Ha valaki magában a toronyban szeretne gyönyörködni, akkor erre a legjobb hely a Mars-mező, ahol csak félpercenként próbálnak ránk sózni egy órát/pezsgőt/szelfibotot. Később séta a Champs-Élysées-n, ahol folyhat az ember nyála a sok drága üzlet kirakata előtt, de nem is az a lényeg, hanem hogy milyen jó érzés elindulni a Diadalívtől, elérkezve a Concorde térre és mögötte a Tuileries kertjébe.

Aki kultúrára vágyik keresve sem találhatna jobb várost, a Louvre hatalmas termei, a Musée d’Orsay és a Rodin múzeum mind-mind hónapokra elég művészet-túladagolást okoznak. Az ember addig bolyong a hatalmas termekben amíg Leonardo da Vinci-nek nem képzeli magát, és a frissen érkező látogatók furán néznek az emberre, aki már reggel óta a múzeumban van, a haját tépkedi, és miközben üveges szemekkel magában beszél a Vitruvius-tanulmányt próbálja felvésni a falra a körmeivel.

Aki meghittségre vágyik annak ott a Sacré-Cœur Basilica, ahol bár tilos fotózni, de próbáljon valaki ezügyben Anyával szembeszállni. Továbbá ha kicsit megpihennénk a múzeumok és sétálóutcák forgatagában, akkor a Luxembourg kertben nyugodtan ücsöröghetünk, amíg a helyi gyerekek a medencén tologatják kis vitorlásaikat. Ha pedig az ember éjszaka élné ki magát, akkor ott a Moulin Rouge, és a méregdrága táncos-vacsorás esték.

Párizs nem az a város ahol pár nap után az ember unalmában pasziánszozni kezd, a fentieken kívül ott van még például az Invalidusok Háza Napóleon hatalmas sírjával, az üzleti negyed, melynek főszereplője a Grande Arche, az „új Diadalív”, és persze Versaillles, aminek gyönyörű kertje és palotája mindenképp megér egy egész napost kirándulást. Valamint egy ingyen térképet a bejáratnál ha más nem akar úgy járni mint én, aki rossz irányba indultam el a hatalmas terület felfedezésekor és egy óráig bolyongtam a tökig érő gazban.

Hazafelé a reptéren még kicsit bepánikol az ember hogy mit csináljon a maradék tíz eurójával, érdemes-e beváltani otthon vagy mi legyen, de aztán megszólal a hangosbemondó hogy ideje beszállni, és akkor az egészet gyorsan elkölti túlárazott duty free sajtra. A repülőn meg lehet nézni Anya fotóit, minden második kép valami ilyesmi: „És ez itt az Eiffel-torony (Anya hüvelykujja), a Diadalív (Anya mutatóujja),  óóó, és emlékszel milyen szép volt a kilátás a Sacré-Cœur-nél? (Anya két ujja és egy japán turista fél feje)”. Már értem miért hívják Párizst a fények városának: Anya sok vakus fényképe miatt.

Ha kedvet kaptál Párizs meglátogatásához, akkor ezen a linken minden hasznos infót megtalálsz, amivel egyénileg is meg tudod szervezni az utazásod!